Két világjárót követve

Az elmúlt év során háromszor hajóztam körbe a Földet: először Darwinnal, aztán James Cookkal, utoljára pedig Goncsarovval utaztam. Bár mindhárman kitűnő útitársak voltak, a legtöbbet mégis Goncsarovnak köszönhetem. Hónapokon keresztül vele vitorláztam át az álom vizeire, követtem kalandozását Dél-Afrikán és a Fülöp-szigeteken át Koreáig, majd visszaútját Szibérián keresztül. Nem pusztán világrészeken át vezető vándorlásával, témáinak múltba tűnt egzotizmusával élesztette fel esténként éberségemet, hanem alkalmankénti tűnődéseivel az utazó léthelyzetéről. Goncsarov a világjáró embert elkerülhetetlenül érintő különös kettősségről ír, ami a nézőpont tartós elmozdulásából, állandó kibillenéséből adódik, és korántsem kizárólag az orosz irodalmár osztályrésze. „Az életem valahogy kettévált – állapítja meg, majd felteszi a kérdést: Hogyan kell élnem ezt a második életet, hogyan változtassam át az orosz irodalmár apátiáját a tengerjáró erélyévé, a városi ember elpuhultságát a matróz edzettségévé?”

Az élet/világ ilyen kettéválásának megtapasztalásához persze nem feltétlenül kell világkörüli útra menni; olykor elég egy-egy elszakadás, a megszokott menetek önkéntelen vagy elszánt elhagyása. Elég megállni egy forgalmas utcán, és „minden érdek nélküli tetszéssel” hosszasan szemlélni forgatagát. Goncsarov trópusi tapasztalatai is az egyhelyben történő eltávolodás mellett szólnak, jóllehet a globális homogenizáció előtt fogalmazódtak meg: „Örülök, hogy voltam Szingapúrban, de sajnálkozás nélkül hagytam el, és ha egyszer visszatérek ide, akkor sem szívesen és nem saját jószántamból. Az utazások elvesztették csodás jellegüket. A trópusokon minden egyszerű; az örökös zefír, az örökös hőség, az egek és a tenger örök nyugalmának és kékségének hazája. Minden egyforma.”

A Pallasz fregattal tett esti utazások mellett az utóbbi hónap folyamán reggelente egy khübernetosszal is útra keltem. Nem cybernautával, hanem – a szó eredeti értelmében: –révkalauzzal mentem. Ezeken a vad vizekre vezető utakon – ellentétben a trópusokkal –  korántsem egyforma minden. Mi több: kiderül, hogy mennyire meghökkentően más. Pedig egy közismert tájék, a magyar mindenség mélyeiben várják ilyen meglepetések az utazót. Ehhez azonban Zeke Gyula Anderson-taktusok című útikalauzát kell követnie. Goncsarovhoz hasonlóan Zeke is világjáró. Noha bevallottan nem szeret utazni, mégis nap-mint-nap jeges tengereken és forró délkörökön megy keresztül. Olykor roppant erőfeszítéssel teszi túl magát a reggelek révületén. Azon a határterületen, ahol a test fáradtsága felfokozott fájlalóképességgel, különféleképpen kívánatos/nemkívánatos személyekkel, továbbá a külső fénnyel/félhomályal találkozik. Ahol az előidő törésvonala és a közelítő jövő között többdimenziós hasadék tátong. Ahol a tegnap távolsága éppoly félelmetes messzeségbe vész, mint amilyen nyomasztó az a közelség, amivel az aznap tényeinek érkezése vagy az életkilátások számszerűsége fenyeget. (Ezzel pontosan számot is vet: 2 209 032 000 másodperc, hetven éves átlaggal számolva…)

Ezeken a veszélyes vizeken megvannak a maga támpontjai, sajátos világítótornyai: a kocsmaöblök és a presszószigetek magaslatai. Az illumináció vakító fényében más megvilágításba kerülnek a lények, a dolgok és a körülmények.(„Vakok között ittam, három rum, s négy Dreher után nyertem vissza észlelőképességemet.”) Itt szokatlanul szélesre tudnak nyílni az érzékelés kapui, és a szemlélő előtt feltűnik „a világ színe, feketébe omló kékje. Örök nyugalma.” És maga előtt látja „az ellódult tér számtalan kávéházát, kocsmáját, mindenféle kies helyét”; látja „a lényeket, amint hozzá hasonlóan űlnek egy asztalnál és szürcsölnek valamilyen lét”.

Ezeken a társasutazásokon olykor vadtestű angyalok léte és látványa vigasztalja a megfáradt vándorokat. Kiemelkedő jelentőségük ellenére mégis mélyvilági helyekről ír; akkor is, ha történetesen nem a felszín alatt helyezkednek el. (Bár az igazi városi ivókba lépcsőkön lefelé vezetnek az utak…) A mélylét színtereiről szólnak beszámolói, ahol szárnyaszegett utazók szeszek szárnyain kísérlik meg a felemelkedést. („Öten isznak, püffedt szobrok merev arccal, magukban űlnek, külön asztalnál mindegyik, mintha a pokol várótermében.”)

Nietzsche szerint „szinte rangsorba állítja az embereket az, hogy ki milyen mélyen tud szenvedni.” A mélyvilág útikalauzára ez a „rangsorolás” fokozottan érvényes, mivel nemcsak az elszenvedés, hanem az együttszenvedés képességével is rendelkezik. Könyvére mégsem valamiféle ressentiment, a sértettség és önsajnálat errefelé elterjedt siralmassága jellemző, mivel pátoszát teremtő erővé fordította át.

Zeke eredetileg időutazónak indult, történésznek készült, s olyan könyveket akart írni, melyek „tartalmazzák a zajoknak, neszeknek, a társas beszédnek és a szellőztetésnek az illatát”. Ez történészként természetesen nem sikerülhetett neki, a jelen feltárójaként, történetének szemtanújaként viszont annál inkább („ahogy mesélem őket, az idő roppant tartalma ismét az életé lesz”). Mindezt egyedülálló mélységélességgel, nagy felbontóképesség mellett műveli. Úttalan utakat járva olyan területeket tár fel, amelyekről se a múlt, se a jelen tudósai nem tudnak tudósítani. A tudomány elkerülhetetlen tárgyiasításánál fogva általánosra fogalmazza felismeréseit; teoretikus támasztékokkal tölti ki a ráismerés réseit, a tulajdon húsba és észleletekbe egyaránt behatoló benyomásokat. Zeke mindkét módszert ismeri, az előnyeiket és a hátrányaikat: a közvetlen tapasztalat nehezen felülmúlható hőfokát, a húsok ízét, a helyek tömény szellemét, csakúgy mint a távlatteremtés során előálló látvány fokozhatatlan intenzitását: „Szemlélődni szeretek. – írja –  Megállni és addig nézni egy házat, eseményt, madarat, inzultust, vagy a város egy ritka fényállapotát, amíg be nem telik vele a szemem, ameddig nézni engedi magát.”

1999

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent: Élet és Irodalom 1999. 01. 22.