Skip to content

A határtalan határára érve. Segalen és az egzotizmus

May 21, 2013

segalen iroasztalnal

Számunkra, akik nap mint nap égi szemek szemszögéből látjuk a Föld gömbjét, elképzelhetetlen az a világ, melyben minden irányból ismeretlen vesz körül. Pedig a modernt megelőző korok embere kizárólag ilyen terekben élt. Bármerre nézett szét vagy engedte szárnyalni képzeletét, a határtalan ott húzódott minden horizonton. Az ismert vidékeken és országokon túl minden irányban az ismeretlen honolt. A „Nagy Földrajzi Felfedezések”, az egyre kisebbre zsugorodó fehér foltok nyomán fokozatosan kiszorult a Föld felszínéről és végérvényesen a földön kívüli világ kizárólagos ismérvévé vált.

Ennek következményeivel először Victor Segalen vet számot az egzotizmusról írott töredékeiben. Segalen a francia haditengerészet orvosaként hosszabb ideig él Ázsiában és Óceániában (ahol Gaugin hagyatékáról gondoskodik). Utazásai során a kultúrák összehasonlításából szerzett tapasztalatait az eltérés, a diverzitás és az egzotikum teóriájává dolgozza ki. A különböző kultúrák iránti vonzalma és költői érzékenysége rendkívül fogékonnyá teszik az egzotikum észlelése, élvezése, és jellegének változása iránt. (Számára, mint írja, Óceánia a legmagasabb, közvetlen és megfogható élvezet. Polinéziában két éven keresztül rosszul aludtam az örömtől. És amikor reggel felkeltem, néha legszívesebben sírtam volna, az örömtől, oly örömittas voltam, tekintettel az elkövetkező napra.”)

A múlt századfordulóra kiépült közlekedési, kereskedelmi és katonai hálózatokkal a globális földi kultúra fordulópontra ért. A glóbusz addig távol eső tájai és addig eltérő irányba fejlődő kultúrái ekkor váltak először – különösebb kockázatok nélkül – bejárhatóvá, áttekinthetővé és összehasonlíthatóvá. Ugyanakkor ez a páratlan Föld-panoráma, amibe az európai emberiség a 19. század közepétől megrendezésre került világkiállításokon már bevezetést nyert, rövidéltűnek bizonyult. A földi sokféleség és gazdagság egybelátását lehetővé tevő folyamatokban egyszersmind ezek felszámolására vezető erők is munkáltak. Az egzotikumokban jártas Segalen számára korának ez a kettőssége nyilvánvaló. Ez nemcsak az egzotikus veszélyeztetettségére vonatkozó megállapításaiban, az eltérő elhatárolására és fenntartására irányuló törekvésében mutatkozik meg. Kutató elméje számára egy ponton nyilvánvalóvá válik, hogy mindez már a földrajzi „felfedezések” eredetében, a Föld gömbalakjának felismerésében benne rejlik. Ezt „a kiábrándító felfedezés”-t törésnek nevezi. A törés mértékéről és horderejéről alkotott ítélete néhány töredékében körvonalazódik: „Az első világkörüli utazás a legkiábrándítóbb kellett legyen. Szerencsére Magellán meghalt, mielőtt visszaért volna. A kormányos csak teljesítette kötelességét, anélkül, hogy sejtette volna a borzalmat: nincs már semmi végtelenül távoli!”

Az addig határtalannak tűnő földi dimenzióban bekövetkező törést előtte kizárólag áttörésként, a megismerés diadalaként értelmezték. (Meghosszabbított mítoszát, a mindenre és mindenkire kiterjedő összeköttetését máig visszahangozzák a Hálózat hiedelemvilágában.) Úgy tűnik, Segalen tisztában van a veszteség mértékével, ha következményeit nem is elemzi kimerítően, területek sokaságára kiterjedően. A földi távlatok bezárulása, a határtalannak tetsző láthatár összezárulása a glóbusz körül egyszerre jelenti a földi végtelen (és valahány vonzatának) elvesztését, és a monotónia (a globális egyhangúság, egyneműség és a monokultúra) kialakulásának kezdetét. Egy golyón elhagyni egy pontot, egyet jelent azzal, hogy már megint közeledünk hozzá! A golyó monoton. A sarkok csak fikciók. Csak a középpont marad, ahol a nehézkedés rejlik.

Az egzóta

Segalen az általa feltárt törésnek nemcsak távoli és általános, hanem közeli és kézzelfogható következményeivel is számot vet: „Ezzel kezdődött a turizmus! Ahogy az ember megtudta, hogy a Föld egy golyó.” A következtetés első pillantásra túlzottnak tűnik. Pedig a glóbusz geometriájából adódó egyöntetűség és a földrészek közötti tömeges utazások kiváltotta kiegyenlítődés kétségtelenül összefügg. Segalen szemében a turista olyan ember, aki nem képes az eltérő észlelésére, s így méltánylására sem. Ezen túlmenően a tömegutazó már számszerűségénel fogva is hozzájárul a különbözőségek kiegyenlítődéséhez, az eltérő letarolásához, a diverzitás csökkenéséhez – bár a korabeli turizmus a maihoz képest elenyésző volt: „Amiről itt szó van: a turistákról, és arról, hogyan védekezzünk velük szemben. Amit Kínából látnak, a folyóból, a hegyekből. Amit egykor az újságíró látott a börtönből: a falakat. Ehhez jönnek még a hamis kutató-utazók. Ha látja az ember, hogy mik ezek és mi mindent tesznek tönkre, a tiszta egzotizmus álláspontján nagy félelem támadhat. Turistanyájak ezrei. Amerikaiak.

A „tiszta egzotizmus álláspontja” megkívánja az egzóta alakjának körülhatárolását, vonzalma tárgyának meghatározását és teóriájának kidolgozását is. Az eltérő esztétikája címen hagyatékából kiadott kötetnyi terjedelmű töredéke ennek a törekvésnek a jegyében áll. Segalen feljegyzései azt mutatják, hogy az egzotikus (eredetileg: eltérő zoológiájú, és földrajzi helyhez kötődő) fogalmából kiindulva egyre inkább a diverz, az eltérő általános megragadására törekszik: Az eltérő legegyszerűbb és legdurvább kifejeződésformája földrajzi megtestesülése az éghajlatban, faunában és flórában. Ez az eltérő a popularizált formájában, ez az eltérő mindenki számára!” Az „eltérő” fogalma alatt mindazt érti, ami eddig idegenszerű, szokatlan, váratlan, meglepő, titokzatos, szeretett, emberfeletti, hősies, amit isteninek neveztek; röviden mindaz, ami más – ez e szavak mindegyikében azt jelenti, hogy kiemelni a lényegi  különbözőt, amit magában rejt.”

Miközben leírja az utazók különféle típusait (és ezzel máig érvényes tipológiát állít fel), megkísérli megrajzolni az eltérő befogadására és élvezetére felkészült utazó, az egzóta eszményi alakját: „Csak azok képesek a különbözőséget érezni, akik erős individualitással rendelkeznek. Az egzotizmus tehát nem a turisták vagy a szokásos nézők kaleodoszkópikus állapota, hanem egy erős individualitás eleven és kíváncsi reakciója egy objektivitásra, melynek távolságát érzékeli és élvezi. (Az egzotizmus és az individualizmus kiegészíti egymást.)

Az egzotizmus csak szinguláris, individuális lehet. Nem enged meg pluralitást.

Feljegyzései között egy helyen arról ír, hogy „az emberek között vannak született utazók: ők az egzóták. Másutt pedig: „az egzóta az a született utazó, aki a különbözőségek varázslatos világában az eltérő teljes vonzását érzi.”

  

Született utazó?

 Ahhoz, hogy valaki az „eltérő teljes vonzásának átérzésére” képessé váljon, aligha elég „született utazónak” lennie. Az eltérő vonzásához, a távolba vivő utazásokhoz a vonzerő közvetítői, az „útrahívás” hírvivői is hozzátartoznak. Az úti beszámolók egyértelműen erről tanúskodnak. Darwin például világkörüli utazása során írt naplója végén megvallja, hogy a látottak hatásfoka rendesen előre megalkotott véleményektől függ, hozzátehetem, hogy én előítéleteimet Humboldt ’Személyes élmények’ című eleven leírásaiból merítettem, amelyek felette állnak mindannak, amit valaha olvastam…”

Magam Indiába megérkezve döbbentem rá arra, hogy az Európán kívüli világról alkotott elképzeléseim a régmúltból, régi útikönyvekből és regényekből erednek. Arra kellett rájönnöm, hogy a távoli, egzotikus tájakkal kapcsolatos ismereteim, feltevéseim és sejtelmeim 19. századi színezetűek. Ez a tény a mai mediatizáltság mellett különösen meglepőnek tűnt. Okait keresve arra jutottam, hogy a személyes és a helyi tényezők csak részben adnak erre magyarázatot, s ez túlnyomórészt az egzotikum sajátos európai tradíciójának köszönhető.

Úti beszámolókat korábbi korokból és más kultúrkörökből is ismerünk, az utazás irodalmának fénykora azonban Európában a 19. századra esett. 1800 körül indulnak útnak nagy számban a tudós és literátor utazók: Humboldt az egyenlítő vidékére, Goethe Itáliai utazására, valamivel később Darwin világkörüli útjára. (A „felfedezések” nagy korszaka ugyan a 18. század: a hajósok, kalózok és kalandorok után ekkor térképezik fel a világot a hivatásos utazók; kereskedelmi és állami megbízatásokat teljesítő hivatalnokok, tengerészek, katonák. Legismertebb reprezentánsuk a világjáró Thomas Cook, aki világ körüli útjára a Brit Birodalom titkos megbízatásával indul: küldetése a még ismeretlen földrészek feltérképezésére és birtokba vételére szól.)

A távoli mindig is rejtélyes volt, és a veszélyek mellett ígéretet is hordozott. A távoli felé törekvést az antropológia adottságunknak tekinthető „nyughatatlanság, unalom, állhatatlanság” (Pascal), az évszázezreken keresztül a vándorlásra kondicionált vágyvilág mellett más tényezők is táplálták. A korabeli „Indiák” és „Amerikák” mesés távolába vivő törekvések legfőbb forrását a bibliai Ígéret Földje és a köré szövődő képzetek jelentették. Az Ígéret Földje nem valamiféle aranykori paradicsomi hely, ahová visszatérés volna, hanem olyan új föld, ahová – Isten Ígéretén túl – küzdelmes és hosszú út vezet. Az egyre messzebb vivő felfedezőutakkal egyidejűleg, az újkori szekularizálódás folyamatában az Ígéret fokozatosan elhalványulni látszott, és ama Ígéretes Föld más földek képét kezdte ölteni.

Az új világ bevándorlói számára az Ígéretes hely vonzereje mellé a túlontúl jól ismert taszító hatása is járult: „Amerika a vágy országa mindazok számára – mondja világtörténet-filozófiájában Hegel –, akiket untat a régi Európa.” Az únt helyek fogságából kivezető utakra és az utak végén remélt ígéretes földekre, a róluk alkotott elképzelésekre előbb az Írás, majd az írások indították olvasóikat. Ezek recepciójáról és befogadásuk lelkiállapotáról a leghitelesebb beszámolók egyikét Alexander von Humboldt vetette papírra az Egyenlítő tájaira vezető útinaplójában: „Ha az ember elkezd földrajzi térképeket nézni vagy olvassa tengerjárók leírásait, akkor bizonyos országok és bizonyos éghajlatok iránt egyfajta előszeretettel viseltetik, amiről érettebb korában nem képes magának számot adni. Az ilyesfajta benyomások nem jelentéktelen befolyást gyakorolnak elhatározásainkra, és mintegy ösztönszerűen törekszünk olyan tárgyak valóságos közelségébe jutni, melyek már oly régtől fogva titkos vonzerővel hatottak ránk. Amidőn az égbolttal foglalkoztam, nem az asztronómia űzése végett, hanem csak hogy megismerjem a csillagokat, oly várakozó nyugtalanságot éreztem, ami az ülő életet kedvelő emberektől teljesen idegen. Nagyon kegyetlennek tűnt számomra lemondani a reményről, hogy egyszer se pillanthassam meg a déli féltekének ama ragyogó csillagképeit. Abban a türelmetlen törekvésben, hogy az egyenlítői országokat megismerjem, nem tudtam szemeimet anélkül a csillagégboltra emelni, hogy ne gondoljak a Dél Keresztjére és ne mondjam magam elé Dante fenséges sorait …”

“Ki komponálja meg a Felhívást az utazásra…?

A kollektív képzetek nagy utazója, Lévi-Strauss a Szomorú trópusok első mondatában tudatja, hogy ki nem állhatja az utazásokat és felfedezőket. Ellenszenve nem az utazás körülményeinek vagy iparának, a „felfedezés” többé-kevésbé mindenkor kérdéses helyzetének szól, hanem az utazásokkal járó képzelgéssel szembeni szkepszis megnyilatkozása: minden élményt távoli kapcsolatba hoztunk azzal az ellenállhatatlanul hamis elképzeléssel, amit, minden utazásra fatálisan jellemző módon, már előre kialakítottunk róla magunknak.” Brazíliai utazása kapcsán tett megállapítása, melyet a 20. század közepén vetett papírra, nem pusztán személyes benyomásokat tesz szóvá. A mitikus gondolkodás kutatója saját utazására visszatekintve is észleli az utazásban munkáló mítoszalkotó tényezőket.

Brazíliában végzett „terepmunkája” ellenére Lévi-Strauss nem a távoli tájak kutatója. A terep helyett inkább a tárlókat, a felhalmozott gyűjtemények tényleges és képletes tereit járja. Erre jó oka van: az etnográfia gyűjtőmunka, az „egzotikum empíriájának” addig felhalmozott eredményei. A 80-as évek elején – a Didier Eribonnal folytatott beszélgetésében – beszámol arról, milyen mérhetetlen mennyiségű etnográfiai anyagot tartalmaznak az amerikai archívumok, és mennyire elenyésző az a hányaduk, amit eddig feldolgoztak. Az európaitól eltérő kultúrákról tudományos módszerességgel összegyűjtött ismereteknek ez a halmaza önmagában is jelzi milyen mérvű átalakulás ment végbe közel fél évszázad alatt, Segalen megfigyelései óta az egzotikum megítélésében. Ez egyúttal azt is érthetővé teszi – a személyes indíttatások esetleges különbségein túlmenően is –, hogy az eltérőt és egyezőt kutatva Lévi-Strauss miért vált a meta-mezők, a struktúrák utazójává. Erre A távolból vetett pillantás című könyvének egyik Baudelaire-től kölcsönzött mottójával így reflektál: „Kevés foglalkozás oly serkentő, oly lenyűgöző, olyannyira meglepetésekkel és megnyilatkozásokkal teli egy kritikus, gondolkodó szellem számára, akinek figyelme nem kevésbé fordul az általánosítások, mint az egyediek vizsgálata felé, jobban mondva a rend eszméjére és az átfogó hierarchiára irányul, mint az egyes nemzetek és mindenkori alkotásaik összehasonlítása.” (Az idézet Baudelaire 1855-ös világkiállításról szóló beszámolójából származik.)

Baudelaire nemcsak Lévi-Strauss, hanem egyúttal Segalen munkásságának megértéséhez is kulcsot kínál: mintegy fél évszázaddal Segalen előtt szította magasra a távoli, az egzotikus, és egyúttal az utazás mítoszát. Amihez az is hozzájárult, hogy a múlt század közepén már nemcsak az Európából kirajzó utazók beszámolói táplálják addig szokatlan részletességgel és hévvel a hátramaradottak képzeletét. A világ távol eső térségeinek népei, színei, ízei is ekkor kezdenek látványosan megjelenni világkiállítások rendezvényein.

Baudelaire nem utolsó sorban ezek hatására vált a képzelet utazójává, aki a távolival tüzelte fel magát: „mennél becsvágyóbb és finomultabb a lélek – írja –, az álmok annál jobban távolítják a lehetségestől.” A távoli világok többé-kevésbé közvetett tényei és képei mellett képzeletét biokémiai barangolásain képezte tovább. Tripjei ugyan nem a trópusokra vezettek, de szeretett a forróbb égövek helyének szellemére – szerein keresztül – ráhangolódni. (A biokémiai kirándulások során minden más megvilágításba kerül. Az eltérés, az eltérő észlelés válik az alaptapasztalattá: a padló erezetében egy távoli partvidék rajzolódhat ki. A legkisebb különbségek is egy kontinens peremét vagy egy jégmező körvonalait alkothatják. Nincs szükség minden részletre, a kevés, a töredékes, akár egy kínai tájképen, több lehet a teljes látképnél. A megszokotthoz képest a neuronális pályák más kapcsolatokra lépnek: a mélység mintázatát mutathatják akármilyen természetes felületen.) Baudelaire aligha túloz, amikor azt állítja, hogy „a képzelet egy nyugati Kínát épített”. Ezért is írhatta meg az Útrahívást, az utazás himnuszát, melyben Weber zeneművére (Felhívás keringőre) utalva teszi fel a kérdést: „Ki komponálja meg a Felhívást az utazásra…?

Az egzotikus iránti rajongását, és az eléréséhez vezető instrukciókat – Oda kell menned, élni, oda kell menned meghalni! olvasva válik igazán érthetővé, hogy miért ébred a művein felnövekvő ifjakban, köztük Segalenben is, olyan olthatatlan sóvárgás a távoli és egzotikus iránt.

 

“A világ egzotikus feszültsége alábbhagy.”

 Segalen nem a „képzelet nyugati Kínájában”, hanem az előző századelő valóságos Kínájában élt. Baudelaire rajongó egzotikum-kultuszához képest különösen kontrasztos az az összkép, amit 1917-ben felvázol: Az egzotizmus, szellemi, esztétikai és fizikai energiák forrása alábbhagy. Az egzotizmus elkopásának okai a világban: mindaz, amit haladásnak nevezünk. Az alkalmazott fizika törvényei; mechanizált utazások, melyek összeütköztetik, és óh borzalom, összekeverik és eltömegesítik, anélkül, hogy megütköznének, a népeket.

Ez a diagnózis nem alaptalan, s mint egy mai kommentátora, Marc Guillaume megjegyzi: „a tényállás eme első, Seagelen révén történt megállapítása óta súlyosabbá vált”. Az egész könyvre jellemző fájdalmas tónus ennek fényében nem tekinthető a századfordulón szokásos szenvelgésnek. A visszavonhatatlanul elveszni látszó egzotikum világa ugyanakkor attól is megóvja Segalent, hogy önfeled élvezetébe merülve el is vesszen benne. A veszteség, a hiány tapasztalata kiélesíti figyelmét és az eltérő elmélyültebb kutatására készteti: De az ember nem nyugodhat bele egyszerűen: abban a pillanatban, ahogy az egzotizmus alábbhagy, reagálni kell.” Ezirányú töredékeiből egy olyan nagyszabású program körvonalai bontakoznak ki, mely túlmegy az egzotizmus eredeti jelenségkörén és egyfajta egyetemes „egzotizmuselmélet” felé mutat: „Az egzotizmustartalmak eltűnésével szemben egy eszköz: az egzotikus értékek megmaradó részterületeinek felmagasztalása. A „felmagasztalandó területek”: az üdvös vagy virtuális egzotizmusok: a nő, a zene és egészen általánosan mindennemű érzék a művészet iránt. Továbbá: az ismeretlen múlt, és a jövő – amivel kapcsolatban ugyan óvatosságra inti magát: A jövőre elővigyázattal és iróniával tekinteni.” Ez azonban nem sikerül neki maradéktalanul; vágyainak dinamikája a jövőbeni exterritoriális egzotikum felé fordítja: „talán az univerzum más helyein az eltérő más világai keletkeznek. Ezért is jut arra a következtetésre, hogy „a világűr egzotizmusa; az egyetlen, amit ki fogunk fejleszteni”. Feltevését a földönkívüliekben utazók mai tömegei, a technicista képzelet turistái kétségkívül alátámasztják. Segalen gondolkodásának ilyesféle ironikus igazolódásánál azonban vannak időszerűbb, minden időre szóló tanulságai is.

 

A távolság feltárása

 Segalen az egzotikum „tartalékainak” keresése során olyan felismerésekre jut, melyek az eltérő, a különböző egyetemes jelentőségére mutatnak: A felismerés, amit nyertünk: az eltérő az általános energia egyik forrása.” Ezért is képes felvetni a különbözőség, a diverzitás létalapját érintő kérdést: Kérdem tehát minden létező hordozóját, hogy az egységes vagy a különböző az alapja minden dolgoknak? Kérdésére egy ponton maga adja a következő választ: Feltételezhetjük, hogy az alapvető különbségek soha nem vezetnek a valóság férc és varrat nélküli szövetére, és hogy a korlátok leomlása és a tér összezsugorodása egy helyen új válaszfalak segítségével, vagy előre nem látott hiányosságok folytán magától megint kiegyenlítődik: az egyöntetű dolgok közelebbről nézve a legfinomabb vonalak hálózatát mutatják, mely szálszerűen szövi át.”

A globális egyöntetűség terjedése, az eltérő szembetűnő területeinek eltűnése ellenkező irányú elmozdulásra, fordulatra készteti: minden hely potenciális “egzotikumának” belátására: „Az egzóta a hazai föld ölében minden erejével távoli világok felé tör. Ám alig hogy elérte – és élvezze bár mégannyira – egyszerre csak minden darab hazai föld az eltérő erejével telik meg. Ebben, saját tapasztalatain túl, alighanem Gaugin példája is indította – akinek hagyatékáról Tahitin kellett gondoskodnia –: Gaugin, röviddel halála előtt behavazott breton templomtornyot festett sápadtrózsaszínben.

Ezek után már nem meglepő, amit az eltérő egyetemes jelenlétéről ír: „Az eltérő mindig újból előáll: ha kinyújtjuk utána a kezünket, a hátunk mögött terem újból.

1998

segalen zold

Copyright Tillmann J. A.

Megjelent Átváltozások 14 (1998)

Advertisements

From → Uncategorized

Comments are closed.

%d bloggers like this: