Skip to content

tillmann, j. a.: MÁS-VILÁGI MEGFIGYELÉSEK. Utak és utazók

„ fi n o m , m o z g é k o n y , p o e t i k u s ”
I l m a  R a k u s a

MVM boritokep a borító Kovács Ágota munkája

TARTALOM

Útrahívás

Athén, krétai exodussal

Kerteken keresztül

Ikarus + germanwings

A nomád alternatíva

Két világjárót követve

A határtalan határára érve

Más-világi megfigyelések

Repülni

Velence, az első eurodizni

Úti szerelékem

Jeruzsálemben lenni

A világjárás művészete

 Források

————————————–

COPYRIGHT Tillmann, J. A.  MEGJELENT: Typotex Kiadó,   Budapest, 2011.

Advertisements

Útrahívás

voyage-written-inside-the-stamp

Egy ideje oda megyek, ahová hívnak, vagy visznek. Korábban ez másként volt. Egy kicsiny faluban élve, gyerekkorom egy pontján világossá vált, hogy a világ nagyobbik része a hegyen túl terül el, s feltehetően több érdekességet rejt minden addig ismertnél. Ezt környezetem utalásai, a kül-világból érkezett emberek és tárgyak, valamint mesés sejtelmek tettek kétségtelenné. Kortársaimhoz hasonlóan az Óperenciás tengeren túli világ képzetének kebelén tápláltattam. Amire akkor leginkább a bélyegek kicsiny ablakain keresztül nyílott valamelyest közvetlenebb kilátás, mivel a kép korszaka még csak küszöbön állt. A fogazott szélű színpompás miniatúrák éles kontrasztban álltak a korabeli képeslapok hitvány minőségű fekete-fehér felvételeivel. És mindenféle egzotikus országok élénk színű világairól tudósítottak; egy okkersárga mauritániai városképre ma is emlékszem. Így aztán felfedező és utazó lettem, mint ahogy minden embergyerek azzá válik – a világ, saját világának felfedezője.

A felfedezőút személyenként és életkoronként eltérő irányokba és távolságokra vezet. Még akkor is a világ felfedezésére vezet, ha történetesen valaki ki sem mozdul szülőföldjéről. (Így például Immanuel Kant, aki életében alig valamennyivel jutott túl Königsberg határán. De ez nem képezte akadályát annak, hogy Antropológiájában mégis alapvető megállapításokra jusson a világjárást és megismerést illetően.)

Utazni sokfelé és sokféleképpen lehet. (Akár ki sem mozdulva a házból, amint azt Xavier de Maistre házi őrizetben íródott „útinaplója”, az  Utazás a szobám körül tanúsítja.) Fiatalon valószínűleg feleannyit sem láttam volna, mint felnőtt koromban. Lévén, hogy a látásnak az értés az előfeltétele; azt észleljük, amire ki vagyunk élesedve. Különben csak felületek mutatkoznak; a többé vagy kevésbé egzotikus életmozi képei. (Találkoztam hegymászókkal, akik végigrohantak fél Ázsián, hogy felhágjanak a Világ Tetejének valamelyik csúcsára, s révületükben észre sem vették, hogy az igazán látásra érdemes a hegyek lábainál, a völgyekben és fennsíkokon van – a nepáli téglavárosokban, a falvakban és kolostorokban.)

Az utazó első benyomásainak foglya. Ez helyzetéből elkerülhetetlenül adódik, és még a hivatásos utazók esetében sincs másként. Az utazások történetének tanúsága szerint „a nyers tapasztalat mint olyan nem létezik, mivel mindnyájunkban sajátos észlelési módok vannak programozva”.[1] De még az utazó-felfedezők kései utódai, az antropológusok is így vannak ezzel, amennyiben persze bevallják ezt maguknak. (Egyik utolsó nagy formátumú alakja, Clifford Geertz élete alkonyán írt erről: „Mint ez oly gyakran előfordul, az ilyen első benyomások, mivel elsők, és talán azért is, mert inkább benyomások, mint kidolgozott elméletek vagy leszögezett tények, egy olyan észlelési és megértési keretet állítanak fel, és olyan elvárásokat alakítanak ki, amelyektől aztán később nem lehet teljesen szabadulni, csak felülbírálni lehet, fejleszteni, feltölteni, moralizálni rajta, és elérni, hogy képes legyen pontosabb tapasztalatokat is hordozni.”[2])

Az első benyomások ugyanakkor lehetőséget is jelentenek; az észlelés frissessége, újdonsága erős impulzust ad, s ez szerencsés esetben a leírásban is érzékletessé válik. Mert az első észlelés hasonlíthatatlanul elementáris; az először ízlelt méz, az életünkben először látott tenger, akár az első szerelem, minden továbbinál mélyebb nyomot hagy. A neuronokba befutó észleletek és kapcsolataik mintázata bevésődik az emlékezetbe, és a későbbi, hason benyomások értelmezésében is meghatározó marad. Alighanem ez a tapasztalat képezi az elsődleges indítékát annak, hogy lejegyezzük, mi tűnt fel utazás közben, mi esett meg velünk, és az írás során megkíséreljük a tájak, találkozások és történések megértését. És ez szól – amennyiben persze sikerül közvetítése – leginkább az úti élmények közreadás mellett. Mert ahogy a távoli tájak ismertsége és elérhetősége növekszik, a világ mind telítettebb lesz felvevőgépekkel, amelyek folyvást láthatóvá teszik szinte minden térségét, úgy szűnnek meg az utazások irodalma mellett korábban szóló érvek.

Az útleírás múlhatatlan sajátossága ugyanis az, hogy mindennemű képnél hívebben közvetíti más helyek, térségek, világok tapasztalatát. A kép ugyanis kívül marad, a szó pedig belül szólal meg, s az elbeszélői nézőpont révén – ha egybe nem is eshet – közelebb kerülhet az olvasóhoz. Ezért is írhatta azt Edmund Burke, hogy az „elme érzületei – leghelyesebben szavak útján közvetíthetők; a közlés minden más módja jelentős hiányosságtól szenved… ”[3]

Az előző százötven év alatt nemcsak a közlekedési eszközök terén történtek alapvető változások, hanem utazások jellege is átalakult. Az utazás nagy korszakának végét Victor Segalen már az előző századfordulón leírta. Feljegyzéseiben a folyamat következményeit, a világ egzotikus feszültségének csökkenéseként jellemezte. Azóta nemcsak számára vált kétségtelenné, hogy „nem számíhattunk további felfedezésekre olyan tengereken, amelyeket előttünk már bejártak” (James Cook) [4].

A távoli ugyan sokat veszített azóta ismeretlenségének vonzásából, hogy a Földet utazók és felfedezők sokasága járta körül, mégis mindig megmarad a személyes megismerés vágya. (Miként a hely változtatásának, a hétköznap szokásaitól, embereitől és térségeitől történő eltávolodás vágya is.) Az ismeretlen maga az útrahívás, és az ismeretlen e vonatkozásában nem fenyeget a készletek kimerülése; a Föld bejárához az ember életideje mindig kevésnek fog bizonyulni.

MEGJELENT: Műút 2010/4.  COPYRIGHT Tillmann J. A.

Mauritania_5T0SP_DX-News


[1] Peter Burke. Útmutatás az utazástörténet számára, Korall 26 (2006/11), 6.

[2] Clifford Geertz: Városok (Pare és Sefrou) Lettre 45 / 2002 nyár, http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre45/geertz.htm 2010-02-05.

[3] Edmund Burke: Filozófiai vizsgálódás a fenségesről és a szépről való ideáink eredetét illetően. Budapest, 2008.71.

[4] James Cook : Utazások a világ körül, Gondolat, Bp., 1962. 386.

Athén, Krétai exodussal

DSC03732

Athinai – ez az első emlékem, amit a csöves rádió varázsszeme melletti állomáskereső skáláján olvastam – s jegyeztem meg az első „olvasmányélmények” közt. Ezzel mondhatni ki is merült klasszikus neveltetésem; a később felmerült antik toposzok korántsem mentek már ilyen mélyre. Mások minősültek átmeneti klasszikusnak, és persze olyannyira kiterjedtek sem voltak, mint például Seume esetében, aki a kettővel ezelőtti századfordulón Lipcséből elsétált Szicíliába, s menet közben antik szerzők írásai alapján kereste fel a helyeket.[1]

Akkor ébredek, amikor a gép ereszkedni kezd Athén felé. A repülés valójában utazás varázsszőnyeggel; minden utazásmód közül leginkább az álmokhoz fogható. Másfelől meg tagadhatatlanul reális; tömény fizika (fűzisz, természet). Persze az emberi természet nem olyan mint a madáré, ezért aztán felfoghatatlan fantasztikumként lehet csak megélni. (Lehúnyom a szemem, húnyok egyet, és máris máshol vagyok.) Konstitúciómnak, továbbá a Magyar Néphadseregben szerzett jártasságomnak köszönhetően aludni szinte bármely helyzetben tudok; a puszta földön, egy sarokba dőlve, nemhogy karszékben. Repülés-fóbiás barátomnak sem tudtam ennél elsőre jobbat javasolni. (Másodikként az antik filozófiai életművészet tanácsát adtam tovább: mindennapi halál-meditáció. A harmadikat már szakembertől kapta: Xanax…)

Kiszállás után ránk tör a verőfény; a „legendás attikai fény”. Görögország Napja alatt vagyunk. A föld (a Föld) nagyjából mindenütt ugyanaz, ami máshol. Ami fölötte van, az viszont alkalmasint erősen különböző. Az ég, a fény, a zöld, s persze mindazok, akik-amik fölötte élnek. Kiszállás közben az jut eszembe, miért is nem érzek késztetést arra, hogy – Róma püspökéhez hasonlóan –, a földet (beton képében) csókkal illessem. Bár nem utolsó dolog szilárd talajt érezni a láb alatt.

Régen a Grand Tour Itáliába vezetett, később Észak tehetősebb népei, miután fölszabadult, Görögországba is elzarándokoltak. Ma már korántsem olyan vágyott célpont: részint a klasszikus műveltség halványult el, részint találnak maguknak távolabbi, de könnyen megközelíthető célpontokat. Azért persze ide is még bőségesen jut a látogatók áramából, amire megvan a megfelelő fogadókészség; a kérdésekre barátságos feleletek érkeznek, a metrón az állomások nevét angolul is bemondják, és még a takarítónők is beszélik valamelyest ezt a nyelvet.

A Szintagma tér közelében lakunk, sokszor megyünk keresztül a téren, ahol erős a keleti jelleg. A sűrűség, a hangok és zajok, az állandó tülkölés, szintúgy az árusok hangja alapján akár Delhiben is lehetnénk.

Minimális görögtudással, vagyis ha valaki veszi a fáradságot, és olvassa a neveket, feliratokat, időről-időre meghökkentő, komikus, vagy éppen az idők messzeségébe vezető szavakkal, fordulatokkal találkozhat. A buszokon, teherautókon látható anekdotikus metafora (szállítási/közlekedési vállalat) és a katharzisz (mosoda) mellett az úton-félen szembetűnő feliratok néha időutazásra visznek: a francia követség bejáratán a galliké jelző olvasható; a név vélhetően még a római időkből ered. Máskor meg a nálunk használatos jelentéshez képest mutatkozik különös konnotációban az eredeti; így a közeli belügyminisztérium homlokzatán az ezoterikus jelző áll – éles ellentétben az épületet körülvevő szép számú fegyveres határozottan exoterikus jellegével.

Amikor a Parlament előtt megyünk el, éppen őrségváltás kezdődik; Fiam életkorára tekintettel közelebbre megyünk, és szemrevételezzük az eseményt. Olyan balettet látunk, amit Oscar Schlemmer is megirigyelt volna! A pomponos cipőben végződő lábak az égig emelve és kilassítva, egy lépegető exavátor mozgalmasságának megannyi bájával. A humán mechanika képes ilyen karikaturisztikus formákat fölvenni, ha teret engednek az infantilitás és a katonás hatalmi fantazmák játékának.

 

Hellén kibernetika

Az antikvitások szemlélését a legrégebbi rétegnél, a Kiklád Múzeumban kezdjük. Az ötezer éves, ovális arcú figurákon átható az ábrázolás keletkezésének csodája és ereje; lenyűgöző, ahogy az első ember? isten? a kezek alatt formát öltött, közel az életnagysághoz, közel ahhoz, hogy életre keljen.

A visszafelé betérünk a Népkertbe, a királynő egykori magánkertjébe, ahol a sétautak mentén pálmák, narancsligetek és minden-nemű délszaki fák és cserjék sorjáznak. Egy kerthelységbe beülünk némi levekre. Elég vastag pénzért mérik, de arra jutunk, hogy két mozijegy áráért benne ülünk a Paradicsomban. És nem más filmjét, hanem a sajátunkat látjuk, mi több, éljük. Aztán a Panathenaikon felé menet még egy vadasparkot is felfedezünk.

Egy férfi mellszobrán felirat: az illető kübernetész tész helladosz volt, ami nem a kibernetika nagy görög alakját, hanem vezetőt jelent. Kotányi Attila mondta volt mindig, hogy Norbert Wiener és társai még jó iskolát jártak, és ismerték szó eredeti jelentését: kormányos, révkalauz. Innen kapta a kibernetika, akárcsak a helléneket az idő szirtjei közt vezető képletes kormányos a nevét.

Görög zászlók kicsiben és nagyban mindenütt. A kék és a fehér kettőse, fönt a kereszttel – kellem a szemnek. Nem a szokásos, fantáziátlan trikolór-mutáció, de nem is a harsány piros-kék reklámszín-csíkozás. A lepellengedeztetők itt is nyilván, mint mindenütt, a helyi identitásproletárok. Akiknek nem lévén sajátjuk, a kollektivitás vágyfantázia-köntösébe öltözködnek.

Az Areoszpáguszra szerencsére nem a fő útvonalon jutunk, így aztán csak a Római kapunál találkozunk a turistacsoportokkal. Jóllehet úton-útfélen kamerák figyelnek, a muzeális helyek őrzése elég laza; őrök eléggé ritkán láthatóak. Ugyan rászólnak azokra, akik leülnek a szerte heverő faragott kövekre, ami valamelyest érthető, hisz ennyi fenék, amennyi itt megfordul, előbb-utóbb teljesen lekoptatná a kiemelkedéseket. Fiam viszont zavartalanul gyűjthetett kamillát, csak az egyik őrnő figyelt föl rá, mit is csinál, odajött, aztán látván a ténykedés archeológiától ment jellegét, továbbállt.

Az Areoszpáguszról a Dionüsziu Aeropagitu utca vezet lefele, aztán az Aposztolou Pavlou következik – mint Minna elmondásából megtudjuk –, az athéniek kedvenc peripatetikosza, sétálóhelye. Az Apostol eddig nem jutott eszembe. Viszont a sztoa sokszor. A hely saját fejleményei, s persze a nevek erősebben hatnak, mint a mégoly erős látogatási epizódok. A sztoikusok sztoája (csarnoka, a tarka) nem maradt fenn. Attalosz sztoája viszont áll; a hatvanas években újjáépítettek, most múzeum. A kiállított tárgyak közt egy oisztrakizmosz is látható: a cserépszavazáshoz kellő kis cserepek, továbbá a fa tartószerkezet sok kis réssel. Amivel a közre veszélyes, túlhatalomra és zsarnokságra törő politészeket el lehetett űzni. Bár sokszor visszaéltek vele, a rivális eltávolítására használták, mindennek ellenére figyelemreméltó intézmény; elkelne ma is, nem kétséges, lennének jelöltjeink.

A hellenofil Hadrianus császár könyvtáránál nem az építmény romjai lepnek meg; romok itt nagy bőségben vannak – igazán a görög felirat lenyűgöző: Autokrátor Adriánosz, önhatalmú Hadrianus, a mellette álló, birodalmi áhitatba pácolt angol kifejezéshez (Emperor Hadrian) képest világos beszéd.

A Szelek tornya közelében Diogenész mai követőjével találkozunk. A vörös sipkás hajléktalan egy lépcsőn szemlélődik. Hajléka egy fa alatt van a Római agora kerítésénél. A kortárs künikhosz nem kutya-, hanem macskabarát – napozik is körülötte néhány. És el is mondja, jó angolsággal, hogy szimbioziszban él velük: hidegben egymást melegítik. Cserébe elmesélem neki, hogy a katonaságnál téli őrségen hogyan melegítettük egymást egy kóbor kutyával.

Az utcai könyvárus pultján Platón Phaidrosza, Arisztotelész Rétorikája újgörög kiadásban; vélhetően nem a klasszikus kultúrájú turistákra számítanak. Ilyesmivel utoljára ’89-ben találkoztam, amikor a pesti ponyvákon átmenetileg Heidegger Lét és idője tűnt föl a saláták közt. Az ógörög itt persze az alaptanterv része, a kisdedek is eredetük nagyságával és nyelvével kezdik oskolás (szkolikosz) küzdelmeiket. Ennek megvan a maga szépsége, ám ezt a tradicionalizmust a deákok, s némileg másként szüléik, eléggé megszívják. A közoktatás ilyes súlypontjai, továbbá a hazaihoz fogható, hallatlan hatékonysága folytán szinte mindenki a magántanórákkal múlatja nap mint nap a délutánjait is. Ami ugyan a tanárokat az alkalmazotti jövedelmük megduplázásához segíti, ám korántsem vezet példázatos pedagógia eredményekre.

 

Panathenaikon

Miroslav Mandić tiszteletére útba ejtjük a Panathenaikon stadiont. A kilencvenes években itt futott egy maratonnyit a „filozófus-költő-művész-bolond-koldus-kóborló-szerzetes” – ahogy magát egyszer jellemezte. Gyaloglásaival Európa testére A kóborlás rózsáját rajzoló szerb művész nem a szokványos áldozatot mutatta be a szórakoztatóipar és teljesítmény szentségének, hanem azért futott, hogy megvédje a világot és másokat magától. E szándék jegyében a körök lefutása közben feljegyzett egy-egy mondatot. Többek közt ilyeneket: „Tiszteletben tartom a törvényeket, hogy átúszhassam őket, átfussam, átrepüljem, mert a szabadságnak, a reménynek, a szeretetnek nincsenek törvénye.”

Az antik előzmények alapján újjáépített stadion formája meglepő; hosszú és keskeny, még nem a labda rugdosásának látványa köré, hanem atlétikai versengéseknek építették. Itt köszöntötte Mandić kenyér, olajbogyó és bor mellett „Hölderlint és Blake-et, hazájukban, a Mennyei Görögországban.” Se Hölderlin, se Blake nem járt a földi Görögországban, miközben mégis ott voltak, az eszenciáját élték, írták. Hasonlóan a történész Mommsenhez, akiről az hírlett, hogy jobban kiismeri magát az antik Róma utcáin, mint a saját városában.

Az újságos kioszk felirata ismét példátlanul tiszta beszéd: Periodiké efemeridész. Alighanem az egyetlen nyelv, ahol a múlékonyság médiumait saját nevükön nevezik. A nyelvi reveláció a legváratlanabb helyeken áll elő: a szálloda liftjében az atomosz szó tűnik föl – a szállítható személyek számát tudató feliratban. A személy kétségkívül oszthatatlan; sőt, mint a modern atomfizika révén kiderült, oszthatatlanabb az atomnál, ami részecskék sokaságára oszlik.

Külföldön gyakran a leghétköznapibb dolgok, keltik fel érdeklődésünket, olyan tárgyak, vagy mozdulatok kerülnek a figyelem középpontjába, amelyeket máskor észre sem veszünk. Kívülnézetből majd’ minden hétköznap magán viseli az egzotikum különlegességét. Legalább három, de legfeljebb néhány napig. Azután éppoly megszokottá válik, mint bármely otthoni közeg. Az utazás nem utolsó sorban távlatváltás: a jólismert dolgok más perspektívából látszanak, miközben közel kerülünk ismeretlenekhez. Egymás mellett mutatkoznak, és összevetésre késztetnek. Az utazás távolságot teremt és kibillent a közvetlenség biztonságot ígérő közelségből. Kérdéseket vet fel, és kétségeket ébreszt – nemcsak a látottakkal, hanem saját látásmódunkkal, önnön magunkkal szemben is. Lehetőséget ad a rácsodálkozásra, az elemi felismerésekre, a világ csodáján érzett ámulatra.

Turisztika és filozófia e tekintetben találkozik. Persze az elsőből nem következik a második, ahogy a távlatváltáshoz sem feltétlenül kell repülőjegy. Elég distanciát teremteni –  Distanzen aufreissen, ahogy Nietzsche mondja. Amivel szó szerint a távolságok felszakítására hív föl. Tudni kell eltávolodni. Föl kell szítani a távolságot, ahhoz, hogy különböző perspektívákban tudjunk látni, hogy életünket arányosan érzékelhessük. Az antik életművészetnek ez napi gyakorlata volt. A filozófiai lélekgyakorlatok részeként – amint azt Pierre Hadot úttörő munkáiban bemutatta – gyakorlatozni kellett a „lélek röptében”; madártávlatba kellett emelkedni, majd tovább, egészen az égitestekig, s a kozmikus kilátásból kellett szemrevételezni az élet napi gondjait.

 

Hellenikosz diszkosz

Kis orthodox templomok a legváratlanabb helyeken bukkannak elő a háztömbök közül. Némelyik ezer éves és messzemenően emberarányos. Nem a nagyság és hatalom reprezentációja; nem Konsztantinapolisz ez, hanem Athén, nem császári, hanem vidéki város volt Bizáncban. Húsvét ideje van, ilyenkor a templomok hétköznap is népesek. Zajlik a liturgia, az ikonosztázion függönyei félrevonva. Valahányszor a celebráns átadja a füstölőt, a diakónus kézcsókkal illeti. Egyszer csak mintha orgona hangja búgna föl, az alsó regiszterekből – ami képtelenség, mivel a Kelet egyházai nem tűrnek meg instrumentumokat templomban. Aztán a hallatlan mély hangfekvésből magasabbra emelkedik – a férfikórus fájdalmas-gyönyörű éneke. A lélek felszakadó kiáltása, ami istendicsőítéssé fordul át. (Az orthodox teológia szerint az Isteni Liturgián felhangzó ének nem egyéb, mint csatlakozás az angyalok szakadatlanul szóló kórusához.) Láthatóan és hallhatóan örömmel énekelnek, nem a nyugati egyházakban elterjedt letargikus, „takonyhúzó” népének ez. Közben a hívők jönnek-mennek, ki-be járnak, ezerszer vetnek keresztet, a bejárat közelében levő ikonokat csókolgatják. „Babonás népek.” – jegyzi meg fiam, ahogy kiérünk.

A bazár Keramikosz felé eső végén parkra nyíló kerthelységet találunk, ahová később rendre visszatérünk. Ármin a madarakat eteti, magam a kávé és a cigaretta kettősét kultiválom. Napjában egyszer rágyújtva mindegyre előáll az a könnyű szédület, amiről Petri ír a Mosolyban. Ő a kezdő dohányos kiváltságának tulajdonítja ezt az érzést, ám a dohányzást a nap szinguláris eseményének megtartva, azaz nem kettőzve (és sokszorozva…) mindannyiszor előáll a könnyű szédület, és felhajtó erővé válik.

Etetjük a galambokat és a verebeket, olvasunk. Schilling Árpád Egy szabadulóművész feljegyzéseit[2] hoztam magammal. Egy tucat tudós tanulmánynál többet mond a ’gyar társadalom állapotáról. Miközben a saját, a személyes szabadsággal vet számot. És ad tanítást róla.

Utazás közben olvasni, az út unalmát elűzni, vagy éppen az utazóra zúduló újdonságok áradata elől egy könyv fedezékébe húzódni kézenfekvő. Távoli célpontok és mindenféle turistaparadicsomok könyvesboltjai is ezt mutatják. Katmanduban, Nepál fővárosában a Központi Antikvárium méretével és készletével vetekedő használtkönyv boltok vannak. Ezek többnyire a turisták által hátrahagyott úti olvasmányok, túlnyomórészt az egzotikus, spirituális trip tartozékai, de minden műfajjal, még tudományos munkákkal is lehet találkozni.

Az utóbbi években úgy adódott, hogy egy-egy nagyvárosban jártomban olyan könyveket olvastam, amelyek áthatották az ott töltött időt; szólamuk mintegy interferenciába került a hely szellemével, a város atmoszférájával. És ez a városokról szerzett benyomásaimat éppoly kevéssé hagyta érintetlenül, mint amennyire az urbán tájék tapasztalata is hatott az olvasottak világára. Robert Schneider Schlafes Bruderének a falusi rémrealizmus és kozmikus zenei extázis végletei között váltakozó regényvilága így került közös hullámhosszra az irreálisan valóságos mai Moszkvával. Peter Høeg Smillájának havas, sőt gyakran kifejezetten jeges világa számomra Sztanbul tavaszi egét színezte át; a könyvből fölpillantva jó rálátásban mutatkozott a túlparti Ázsia. Berlin nyári derűjét viszont Teresia Mora Nap mint nap nyomasztó szürke színekkel és miliőkkel keresztezte. Rómában, a Villa Pamphili kertjéhez közeli ház udvarán nap mint nap hazatérés volt, a szieszta után Nádas és Mihancsik hűvös józanságú párbeszédét olvasni. Talán ezért is hagyott múlékony emlékezetemben az Örök Város viszonylag kevés nyomot.

A bazár alsó végén, akárcsak Sztambulban, kalózlemezekből nagy a felhozatal. Ott a nemzetközi kínálat volt szélesebb, itt a hazai diszkoszokból van több. Az ószeres boltok itt nyíltan árusítják, ott viszont a kilométeres sétálóutca oldalágában tűntek föl esténként dobozaikkal az árusok. A hellén hagyomány (hellenon paradozisz) zenéit fillérekért lehet kapni, így aztán veszek pár tucatnyi paradózist különböző térségek tradícióiból, mellé még néhány mai és tegnapi énekes lemezét. Nagyrészt beválnak; a különféle hatások összjátékának, így nem utolsó sorban a liturgikus ének minőségének köszönhetően a legközönségesebb „görög nóta” is hallgatható. Szinte képes akadémiai szinten megszólalni. (Annakidején az antik Akadémia körül is ilyesféle zenék mehettek, mit persze némely fejek akkor sem szerettek…)

A mai görög világ a Nyugat Kelettel történt keveredésének optimális arányait mutatja. A hétköznapi élet mozgalmasságában és derűjében csakúgy, mint a kultúra különböző területein. Kivált a zenében érzékelhető ez, Kréta és a Kis-Ázsiai görögök zenéjében különösen erősen. És persze az énekesnők hangjában. Ha valaki kicsit alaposabban belahallgatja magát a helyi zenébe, a tágabb Mediterraneum, persze a Balkán térségének számos táját hallhatja – az afrikaitól az arabokon át a turkokig.

Este baráti meghívásra Gaziba megyünk; a városrész az itteni gazometerekről kapta nevét, amelyeket, akárcsak Bécsben és Berlinben, átépítettek és másra használnak. Gazi Athén új alternatív, némileg Kreuzbergre emlékeztető negyede. Az utcai vendéglőkben és  kerthelyiségekben főként fiatalokat látni. A hasonló hazai helyekhez képest itt esznek is, nemcsak isznak. (Jóval a lehetőségeik fölött élnek, olvasom aztán egy szociológussal készült interjúban.) Kérdésemre, hogy létezik-e a görögök körében depresszió, pszichiáter barátunk, Jorgosz szerint régebben nem volt, de mostanában növekszik. Ami azért még korántsem oly feltűnő, mint magunkfajta, északibb népeknél.

Másnap metróval megyünk ki Pireuszba. Útközben külvárosok, ipari negyedek. Az állomás előtt rögtön ott a kikötő. Ám a hely korántsem idilli, a környezet sokkal inkább ipartelepi. A vízen mindenütt óriáskompok. A transzport tartályai megannyi sokemeletes hídfőt képeznek a számtalan sziget felé. A hatvanas években Heidegger – Állomások című útinaplója tanúsága szerint – a kikötőbe érkezvén volt kénytelen „lemondani megrögzött elképzelésekről”, hogy az általa „keresett görögség még itt Athénben is megjelenhessék”… Persze az elgondolás (az el-gondolás Freiburgból …) és a valóság korabeli viszonyát illetően már akkor sem lehetett különösebb illúziókat támasztani; kivált olyasvalakinek, aki a „Jugoslavija’ nevű hajón érkezett…

 

Exodus Krétán

Ahogy az időkön és kultúrákon keresztül görög eredetű szavaink legtöbbjének jelentése távol került egykori és mai jelentésétől, úgy áll ez az exodus esetében is. A Kivonulás, a Genezis második könyvének latin közvetítéssel honosodott neve úton-útfélen feltűnik – és egyszerűen kijáratot jelöl.

A sziget nyugati részén, a Kolimbari határában lévő Krétai Orthodox Akadémiában kapunk szállást. A hely kívül esik a turisztikai útvonalakon. Sztüliánosznak, a krétai származású kollégának köszönhetően vagyunk itt – és jutunk el kevésbé látogatott helyekre. A képzési központot Münchenben végzett pszichológusnő irányítja. Az értelmiség jelentős része nyugat-európai egyetemeken végzett, a leromlott felsőoktatást a jómódú családok lehetőségei ellenpontozzák.

Sztüliánosz vezetésével útbaejtjük a strandrot, ahol a Kazantzakisz regényéből készült filmet, a Zorba, a görögöt forgatták. A könyvet úgy harminc éve olvastam, egy mondata máig megmaradt: „táncolni kell, a zene majdcsak megjön valahonnan”. (Itthon aztán megnézzük a filmet; az archaikus falusi világ éppoly kevéssé hasonlít a maira, mint a majd’ félszáz évvel ezelőtti tengerpart a jelenlegire. Amikor elmondom berlini barátomnak, aki akkortájt gimnazistaként járt ott, borzadva emlékszik a szamárháton és teherautókon megtett utakra… A fiatal Irene Papasz viszont gyönyörű. Mint a szép görög nők mind: karakteres, egyszerre erőt és lágyságot sejtető arc, nagy, sötét szemekkel.)

Prozokhé! (Vigyázat!) – tudatja egy felirat, amivel aztán még számos felületen találkozunk. Ez volt az antik filozófiai életművészet egyik alapfogalma is, felhívás a szétszórtsággal szemben a figyelem iskolázására és irányítására.[3]

Valahol a sziget közepén betérünk egy falusi kocsmába. A szőlőlugas alatt hosszan üldögélünk. A tulajdonos öregúr délben kijön, elnézést kér: ő most sziesztázni megy. Mindezt bájos pantomimmel tudatja: kezét feje mellé teszi, majd kissé mindkettőt megdönti.

Útközben egy rejtőző kolostorra lelünk a hegyek között. A kifelé csaknem teljesen zárt, négyszög alakú épület belül egy templomot és virágban pompázó kertet fog közre. A tengerhez közeli elődjét arab kalózok pusztították el – lakóival együtt. Ezért aztán méginkább visszahúzódtak a világtól, és följebb, a hegyek rejtekében építették újjá. Egy fiatal szerzetes apró édességekkel kínálja a látogatókat. Ez egy emléket hív elő: konferenciázó társaságunk Poreč ókeresztény bazilikája és baptiszterionja közti udvaron rögtönzött agapéban részesült. A fényes februári nap alatt tömény édességekkel és erős szilvapálinkával vendégelte meg társaságunkat a püspök. Délben a szerzetes jókora felfüggesztett cölöpöt kezd verni egy bottal – így hívja imára társait. Megyünk.

Az Akadémia posztmodern épületéből lépcsősor vezet le a tengerhez. Egy krétai klosár tanyázik az olajfák alatt; klasszikus arcéle akár egy antik szoboré. Mikor megkínálom frissen szedett fügével, mond néhány szót németül, aztán továbbáll.

Szobánk erkélye a Khániai félsziget által közrefogott öbölre nyílik. Innen nap mint nap jól kontemplálható az öböl fölé emelkedő Hold fenséges látványa. Nem sok minden szól azok mellett, akik – mint Heidegger – „…azért jöttek, hogy megtapasztalják azt a fájdalmat, amelyet a tovatűnő istenek hűlt helye okozott.”

A búcsúvacsorára az udvaron kerül sor. A szigeten termett barnás színű bor pompás, az ételek, ahogy az erre szokás, kulináris költemények – a szakácsmester külön köszöntésben részesül.  Egy lantos és egy hegedűs érkezik, majd zenélni kezd. Kettősük fölér egy zenekarral. Később régi helyi viseletbe öltözött táncosok tűnnek föl, a párok táncolni kezdenek. A bemutató végeztével először a konferencia görög tagjai kezdenek csatlakozni a körtánchoz. Egy fél óra múltán, és a közben fogyasztott bortól sem teljesen függetlenül, a latin-amerikaiak is beállnak. Az est elmélyülésének egy pontján magam is csatlakozom. A ritmust és a mozgásformákat nem nehéz követni, a zene szaggatott ívelése már maga is tánc. Fülhallással és némi magyar népitánc-gyakorlattal maradéktalanul művelhető. Aztán órák múlnak el; a férfiak szólótáncai képezik a közjátékokat. Még a testesebbek is meglehetősen fürgén járják. Egy ponton túl, jóval éjfél után már nem bírom tovább, kiállok. Ahogy nézem a talpon maradottakat, az egyik bársonyzekés táncos odajön hozzám és elismerését fejezi ki. (Minő kitüntető gesztus! Többet ér, mint a Köztársaság középkeresztje, vagy bármely babérja.)

Másnap minden eresztékem sajog, alig bírom levonszolni magam a tengerhez.

 

Apolitikion

A tenger, a tenger, a tenger. Ha kimegyünk partjára, vagy ránézünk térképére, feltűnik Görögország példátlan nyitottsága: minden irányba ezer és ezer félszigettel, szigettel és öböllel nyílik a tengerre; nincs még egy ilyennyire tagolt partvidéke a Földnek. Az egy főre eső tengerpart e felső foka nem utolsó sorban járult hozzá a görög kultúra kibontakozásához. Jean Bodin méltán állapította meg a barokkban, az első globalizáció idején, amikor már bőséges tapasztalat gyűlt össze a glóbusról, hogy a tengeri népek „kifinomultabbak és tapasztaltabbak, mint a belső vidékekről valók[4]. De az úton-útfélen föltáruló tengernek nem kis része van a filozófia kifejlődésében is. „Amint azt mindenki tudja – írja a tenger tárgykörben meglehetősen jártas Melville – , az elmélkedés és a víz mindörökre összeházasodtak.[5]

A nyitottság persze egyszerre volt áldás és átok, a kitekintés és a kiáramlás lehetősége; a Magna Gaecia gyarmatvárosai szerte a Mediterraneumban, ám egyúttal a kiszolgáltatottságé is: a tenger felől érkező támadásoknak, kalózoknak, hódítóknak, népvándorlásoknak. Az utóbbi manapság új hullámokban árad; Klió szerint egymillió emigráns van, főként a fővárosban.

Athénban esténként felmegyünk a szálló tetőteraszára, többnyire üres; átellenben mintegy ezer méterre az Akropolisz. Az egyik erkélyen vacsoráznak, egy másik tetőn pingpongoznak, fölöttük sirályok keringenek. Látva a más helyeken múló életeket, bele lehet bocsátkozni perspektíváikba. El lehet játszani a letelepedés lehetőségével. Vagy ki is lehet zárni ezt az eshetőséget. Ami egyúttal a kívülálló, a köztük keresztülutazó helyzetébe rekeszt. Mintegy láthatatlan falat von az utazó köré. Jó itt lenni, olvasni, írni, semmit tenni, miközben az Areoszpágusz mögött lemegy a Nap.

Az Apolitikionra az elutazás előtti utolsó napon nem éppen apolitikus környezetben akadok; a lemezbolti eladó az Európai Unióhoz történt csatlakozás tapasztalatairól kérdez, miközben krétai liturgikus lemezt tesz elém. A cédén az Apolitikion, az általam eddig hallott legerősebb orthodox ének. Annyit tesz, mint „elbocsátás”, és azért hívják így, mert ezt a himnuszt éneklik minden ünnepi istentisztelet végén. Ilyen fogadtatás és elbocsátás után persze nem lehet nem vágyni a visszatérést.

2008

 kiklad

MEGJELENT Lettre Internationale 75 (2009 tél)                 COPYRIGHT TILLMANN J. A.

————————————————————————————————————

[1] Johann Gottfried Seume: Spaziergang nach Syrakus (1801-02), in Seumes Werke in zwei Bänden I. Berlin und Weimar, 1977.

[2] Schilling Árpád: Egy szabadulóművész feljegyzései, Krétakör, Bp.,2008., http://m.blog.hu/kr/kretakor/file/schillingarpad_szabadulomuvesz2008.pdf

[3] „A filozófia, az életművészet lényegében a figyelem gyakorlatoztatása. A bennünk végbemenő, önmagunkat állandóan igazoló képzelet folyamatára való figyelés (prozokhé) gyakoroltatása. Hannes Böhringer: (Epiktétosz)

[4] Jean Bodin: La République – Az államról (1676). Idézi: Michel Mollat: Európa és a tenger. Bp., 1996.

[5] As every one knews, meditation and water are wedded for ever. Herman Melville: Moby Dick

 

Kerteken keresztül

medit satellit

Ha tehetem, nyáron elmegyek a legközelebb eső tengerhez. Ez a vonzalom, ahogy a különféle tengerpartok népeit elnézem, nemcsak engem jellemez, hanem akár antropológiai adottságunknak is tekinthető. Hogy miért törekszünk a tengerhez? Mert visszatérés a kezdethez. Az eredethez. A közös és a személyes kezdetekhez: az őstenger és az anyaméh végtelen vizeihez. (Melyek összetétele, mint hírlik, máig hasonlóságot mutat.) De nemcsak ez fűz az élet keletkezésének tengeréhez. Sejtjeink örökítőanyagában, „néma” gének tömkelegében azokat a lényeket is hordozzuk, amelyek egykor abban a tengerben éledtek.

Persze nem kizárólag ez a mentális mélyréteg késztet a közeleső tengerhez. Amikor nemrég a Dinári hegység gerincén átértem, és hirtelen megnyílt a mediterrán medence, egyszerre világossá vált számomra, hogy egy kertbe érkezem. A korábbi utazásaim során talán csak azért nem vált nyilvánvalóvá, mert egy nagyon nagy léptékű kert, a Földközi tenger kertje ez. Roppant méretei ellenére megvan benne mindaz, amit a kínaiak is a kert kritériumának tartanak, a hét dolog harmóniája: föld, ég, kövek, víz, épületek, utak, növények. Ezt egy úti olvasmányból tudtam meg. A kerttörténeti könyvet egyszer magammal vittem a tengerpartra, ami tévedésnek bizonyult: a Paradicsom partján minek is olvasna az ember ilyen könyvet?! Ott olvastatja magát az ilyen tudósítás, ahol a paradeizosz, a kert távol esik…

Ezen a tengermelléken azonban minden megvan: a partról meredeken emelkedő kopár hegyek, körben, a vízen túl, a szigetek fenséges földtömegei keretezik a kilátást. Ez a „kerítés”, amiből – a többi indoeurópai nyelvhez hasonlóan – kert szavunk ered, egyúttal földtörténeti időkereteket is jelez. A fjordokkal szabdalt sziklás tájban, akárcsak a parti kövek zárványaiban az évmilliárdok elő-ideje jelenvaló: roppant harmadkori kőtengerek; fehér vonulataikon túl pedig az időtlen világtengerek, fölöttük végtelen levegőegek.

Ebben a kozmikus léptékű kertben a napszakok változó fényei, a színek kiélesedése és eltompulása is jobban követhető. Ahogy az éles reggeli kékek az égen fokozatosan kifakulnak, ahogy a zöld-higany-tinta-változatai és átmenetei egymást váltják a vizek felszínén. Aztán az alkony pasztel árnyalatai a házfalakon, a kapubélletek homoksárgája, a sziklák számtalan szürkéje…

Kína kertjeiről szóló tanulmányában Marianne Beuchert azt írja, hogy a régi kínai kertek filozófus-kertek, telítve jelekkel, metaforákkal és szimbólumokkal, melyek az élet művészetének mesterlésére kívánnak vezetni”. De ez nemcsak a régi kínai kertekről, hanem minden igazi kertről elmondható. Nem elengedhetetlen külön jeleket elhelyezni, hiszen anélkül is eleven jelek ezreivel telítettek az ilyen helyek. Csak rajtunk múlik, észleljük-e jelenlétüket és megkíséreljük-e megfejteni jelentésüket. A filozófus Szabó Lajos szerint az, „hogy mi válik jellé, érzékenységünk nívójától függ”.

A terek, a tájak nem egyneműek. A kultiválás vagy a kozmikus kötődés jegyeit koncentráltabban hordozó helyek persze kiélesítik érzékenységünket. Ez az érzékenység az Adria partvidékén tartós formáló tényezővé tudott válni. Amit a legnyilvánvalóbban az mutat, hogy ezen a tájon még a szocialista technicizmus szépségeszménye sem tudta szokásos dúlását véghezvinni. Még az igénytelenül megformált házak betonépítészetén is érzik a táj hatása. Az élénk ciprusok, vadfügefák és a babérbokrok éppúgy alkotóelemei ennek, mint az utakat szegélyező kőkerítések, melyek nemcsak a házakat övezik, hanem minden megművelhető földdarabkát is körülvesznek.

De nemcsak ilyen élő és holt természettel telített ez a táj, találkozni, méghozzá nem egykönnyen kimeríthető emberi jelenléttel és jelekkel is. Egy este a tengeren két fiú tűnt fel. Egy szörfdeszkán ültek lótuszülésben, néha megálltak, sodortatták magukat, majd újra nekiláttak lapátolni a kétágú evezőkkel. Ahogy szembefordította őket a hullámzás, egy pillanatra Síva sokkarú szobrát látszottak megjeleníteni, olyannyira, hogy még – a lemenő Nap adta – aranyozás sem hiányzott…

Máskor egy csónak tűnt fel, elején formás fiatal nővel. Lábait maga alá húzva, mint régi hajók orrán domborító sellő ült. A tökéletes, járművével egybeolvadni látszó, mozdulatlan test mégis maga volt a csábító mozgalmasság. Az a testet öltött vágykép, amit a tenger vándorai évszázadokon keresztül oly elszántan kerestek. Nemcsak az édes hús – útközben nélkülözött –  húzóerejét jelenítette meg a jóldomborított sellőtest, hanem az elveszett, de újra felfedezhető Éden ígéret is. Amíg az ismeretlen felé hajóztak, ez nem mindig volt merő vágyképkergetés. A melegtengerek horizontján minden feltűnő föld akár az Igéret Földje is lehetett. Azon az éghajlaton, akárcsak a mediterrán nyárban, a tenger édeni; ma is az átmeneti tétlenség, legitim semmittevés tere. Világkörüli útja során James Cook, a korántsem rajongó alkatú tengerésztiszt, a Genezisre utalva így ír a tahitiakról: úgy látszik, mintha rájuk nem vonatkozna az egyetemes átok, mely szerint az embernek homloka verítékével kell megszereznie kenyerét...

A tengerre tekintettel egyébként is minden tevékenység kétséges kimenetelű. Időtlensége az emberi alkotmányokat még inkább átmenetinek mutatja. Ezen a hőfokon különben is másként múlik idő. Lassúbbak a mozdulatok, elmosódottabbak a körvonalak, lágyabbak az élek. A pillanatok, akár a vízhegyek és -völgyek találkozása, beleolvadnak a mindegyre változó hullámmintázatokba.

Ám ez az édeni állapot könnyen megtéveszt: ahogy betör az ősz, a tengermelléki embert elfogja a félelem. Minden mediterrán tél, méginkább mint másutt, felér egy kiűzetéssel a Paradicsomból. Ami nélkül persze nem lenne visszatérés a Kertbe. Sőt, talán kertek sem lennének, mert nem észlelnénk különbözésüket.

 1998

medit

MEGJELENT Élet és Irodalom 1998.07.31.

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

Ikarus + germanwings

  

 26-10-06_1749

Útnak indulva először Ikarusra szálltam. Ikárosz nemcsak Daidalosz szárnyaló gyermeke volt, hanem a magyar autóbuszgyártás márkaneve is. Afféle nemzeti szimbólum, két értelemben is: Egykor a magyar technika és munka Kairótól Kazahsztánig és Kubától Vietnámig jól ismert példája volt. Egészen a közelmúltig, amikor is hosszas agónia után, végképp csődbe nem ment. Másfelől a jövő iránti bizalom, a megtörhetetlen derű, továbbá a bölcs előrelátás nemzeti jellemzőinek egyik legreprezentatívabb példája – hisz kinek jutna még eszébe az elszállottság, a katasztrófa, és a bukás mitológiai alakjáról egy járművet elnevezni?![1]  S ezzel egyszersmind exponáltuk a „megszokás, restség, múzsai idő” összehasonlító tanulmányozásának kulturális antropológiai problematikáját.*

Germanwingsszel repültem Stuttgartba. Ami korántsem bizonyult olyannyira szárnyalónak, mivelhogy a gépszárnyak négyórás késéssel emelkedtek fel. Ami tulajdonképpen elég jó jel a tétlenség tanulmányozásához. És a váróterem ideális hely a megfigyelésre, a résztvevő terepmunkára. Tele van üldögélő, várakozó, unatkozó emberek sokaságával. Néhányan színes lapokat forgatnak, egy öregúr sárga Reclam-kötetbe mélyed (Nietzsche: A tragédia születése…). Jobb későn, mint soha?  Egy svéd család, négy gyerekkel a padlón ülve kártyázik. A közelemben ülő bajszos negyvenes magyar férfi W. Albi könyvével ápolja megrendült identitását.[2] Könyveiről egy külföldi úgy kaphat képet, ha elolvasta/sa Márai A gyertyák csonkig égnek c. regényét, és giccsfaktorát harmadik hatványra emeli. Viszont Márai tudott írni, és vannak nagyon jó könyvei is, míg W. Albiról ez nem mondható el. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ő a mai magyar nacionalista neurózisban szenvedő középosztály legolvasottabb szerzője; szellemi nívójának méltó reprezentánsa. Utóbb a könyv címe is láthatóvá válik: A titokzatos őzbak… Magam Ian M. Banks scifijébe merülök bele.[3] Közben az őzbakos embert mobilon hívják; majdnem perfekt németet beszél. Ilyen a magyar globalizált nacionalista: bár már messziről felismerhető – a kornyadt bajusz, keserves tekintet, küldetéstudattól redőzött homlok –, valamelyest jártas a világban.

Alida tavirózsa öntöző Kovács Alida fotója

Három nap – három fürdő.

Utazás és restség, egy merő kettősség. De nem az egyetlen, amivel e vizsgálódás során találkoztam. Budán, az egyik kereszteződésben figyeltem fel egy hajléktalanra, aki társaitól eltérően, nem valamilyen átlagos ruhában igyekezett a környező halandókhoz hasonulni, hanem demonstratív módon overálban tevékenykedett: a zöldre váró autók közt jött-ment és árulta a hajléktalanok lapját. Maga volt az eleven, testet öltött paradoxon: egy munkanélküli – munkában, méghozzá tevékenységét hangsúlyozandó: overálban, az ipari munkások „egyenruhájában”, a kezeslábas munkaruhában. A tárgykör kutatása során kiderült, hogy bővelkedik az ilyen paradoxonokban. Továbbá az is, hogy komplexitása folytán valószínűleg kimeríthetetlen: a személyes, lélektani, szociális, történeti vonatkozások oly széles körét érinti.

A restség és tétlenség fenoménjét önmegfigyeléssel, valamint mások szemrevételezésével lehet feltárni. Mivel magam a tárgykörről leginkább a fürdőkben, a vízpartokon és vasúton szereztem kimerítő tapasztalatokat, a német terepen is ilyeneket kerestem.  (A budapesti gyógyfürdőkben, amiket főként télen, a sötét évszak túlélése érdekében, továbbá Scheuermannra[4] tekintettel látogatok. Továbbá tó- és tengerpartokon, többnyire az Adriánál, amikor csak tehetem. Vasúton, a pécsi egyetemre menve, az utóbbi tizenhat évben, főként a visszaút során.)

Az olyan fürdők látogatása, mint a Lukács vagy a Rudas nem kirándulási alkalom a wellnesszbe, hanem az élet része. Etekintetben az intézmény a középkori stb. közjátékok után megint római lett, illetve maradt. Részint a társas élet színtere, részint a belőle való, majdhogynem meditatív visszavonulásé. (Lehet találkozni másokkal, barátokkal vagy kollégákkal; akár munkamegbeszélést tartani, miként egy caféban. A különböző irányokból hallatszó beszédfoszlányok erről szólnak: …kérlek szépen… készenléti kamat …Vaze…)

Más megközelítési / látogatási módban a fürdő a merengés színtiszta helye. Nézni nincs mit (kit); a gőz gomolygásán át többnyire elhasznált, hervadt testek mutatkoznak elmosódottan. Így aztán inkább a víz csillámlását, a vakolat foltjait, a penész folyvást frissülő térképeit szoktam tanulmányozni. Gyakorolni pedig a meleg és hideg kettősségének, kontrasztjának átérzését. (Egyikben se jó benne maradni, viszont nagyon jó váltogatni; hallatlanul élénkítő hatású a testre csakúgy, mint az elmére nézvést.)

A Rudas-fürdő kupolája alatt a lebegés egyszerre elementáris és kozmikus, akárha a Panteon kupolájától keretezett égre néz fel az ember. Csak itt még víz is van, ami meleg. Így aztán nem is annyira az égboltozatot képezi le, hanem inkább az anyaméh belsejét; a benne lét pedig az eredendő testetlen, súlytalan lebegést. A félgömb-tető egy hatalmas üveg-mandala: hat koncentrikus körpályán hatágú ablak-csillagzattal. Egyszerre római, héber és török, az alatta kitárt karokkal történő lebegés esetén keresztény aspektusokkal egészül ki.

Amikor a magyar gyógyfürdőknek megfelelő német helyeket kerestem a hálón, nem leltem alkalmasat. Hogy mégis vannak ilyenek, az csak később derült ki; amikor is Kapielski kolléga fölhívta figyelmemet a stuttgarti fürdőkre. Jóllehet a fogalmi különbség – a gyógyfürdő = Heilbad, az ásványfürdő = Mineralbad – valami eléggé különbözőt sejtet, egyazon intézményről van szó, legföljebb az ásványok összetételében van eltérés, de az amúgy is minden fürdő esetében más. Kulturális konvenció volna az eltérés oka? Avagy a piaci érdek politikailag is korrektnek tetsző nyelvi csomagolása?

Stuttgartban a városközpont fölötti hegyoldalon lakom. Az ablakommal egy magasságban a Mercedes csillaga forog. Azon túl, a szemközti domboldalon szőlő; elég szokatlan jelenség egy belváros peremén. A Schloßplatz, a centrum, ahová Tiborral lemegyünk, gyalog tíz percre van. A víz kerül szóba, az ásványvíz – de nem mint fürdővíz: Tibor arról beszél, hogy a Balaton-felvidék, a Káli-medence készleteit milyen ütemben szívja le a Nestlé – sokszorosára növelve a „kitermelést”, és elapasztva a környék forrásait, kútjait. Eszembe jut egy régi orosz sci-fi, A levegőkereskedő [5], melyben a címszereplő „áldásos” ténykedésére akkor figyelnek fel, amikor már betárolta a létező levegő javát, és elkezdi árusítani…

Mineralbad Canstatt

„A nyugalom szigete” – ez áll a hirdetésben. A legtávolabb van a belvárostól, a legújabb építmény, és a legdrágább. Talán ezért is viszonylag kevés a látogatója. Vize ásványi sókkal olyannyira telített, hogy a felhajtóereje erősebb a tengervíznél. A medencék és a szaunák közt lifttel lehet közlekedni. Szaunából van jó pár. Szinte mindenki meztelen, de a meztelenséget úgy viselik, mint egy ruhát. Amikor leülnek, ügyelnek rá, hogy ne gyűrődjön.

Egy szép, törékeny fekete nőnek idősebb fehér férfi csapja a szelet. Láthatóan nincs ellenére. Sok a színes, a városban minden negyedik külföldi; indusokat, oroszokat, lengyeleket, délszlávokat látok-hallok.

A sok szauna között egy „meditációs” is akad, amiben teljes csendet kér a felirat. Mihez képest egyfolytában relax-muzak egyveleg megy. És kontemplálni is lehet a szivárgó kék semmit – csordogáló vízfelületet kék üveg mögött. Ahogy azt egy multikulti móricka elképzelte. Az atmoszféra éppoly langyos, mint a levegő hőfoka. Kimenekülök.

Később egy katolikus brosúra kerül elém, melyben egyéb kurzusok között a wellness és a páli testkoncepció valamiféle kereszteződését kínálják. Azaz a feketét „korszerűen”, mint áramvonalasított fehéret próbálják eladni (vagy fordítva). Az egyik végletből – amire már Pál is hajlott, aztán a savanarolák, viktoriánusok és mindenféle más manicheusok és egyéb beteg lelkek „tökélyre” fejlesztették – sikerült a másik végletbe elmenni. De az egyesítésük nem fog menni. A langyos középszer nem azonos a szélsőségek közti középúttal.

A másik szaunában egy sváb öregúr a társával beszélget, szinte a nagyszüleim nyelvén. Falusi emberek lehetnek, mert a városban felnémetet használnak, és valószínűleg földművesek. Ilyen csontos, szikár arcokra gyerekkoromból emlékszem. Két nemzedék alatt megváltozott az antropológia.

Bad Berg

A hatvanas évek hatják át a helyet. A víz sötét, vasas. A szaunában 3 homokóra is van a falon. Felénk egy szokott lenni. Pedig az is legalább kétszeresen fölösleges. Részint mert az időmérő, munkavégzésben trenírozott emberiség percnyi pontossággal számot tud adni az idő múlásáról – óra hiányában is, ún. időérzetét használva. (A testünk meg különben is emlékeztet rá, az elviselhetőnél lehet, sőt érdemes kicsit tovább maradni, de sokkal tovább nem érdemes.) Másrészt meg éppen ez a hely lenne az, ahol ki lehet lépni majdnem mindenből: a normáltérből, az egyezményes időből. De úgy tűnik, a ruhától könnyebben szabadulnak meg, mint a munka, a teljesítmény kényszerétől. Azért felbukkannak úgyszólván múzsai témák is: az egyik öregúr egy 135 éves bükkfáról beszél társának. Záráshoz közeledve az uszodában az Auf Wiedersehen refrénű sláger hangzik fel; többször is. A hatvanas évek tiszta hangja.

A görög étteremben, ahová ebédelni betérek öt férfi – három különböző nemzedékből – gyakorolja a semmittevést. A séf időről időre leül közéjük. Beszélgetnek, néha elcsendesednek, csak a füstöt eregetik, aztán újraindul a beszédfolyam.

Leuzebad

A legközelebbi, a legolcsóbb, a legnépszerűbb és legnépesebb. Jó hogy utoljára maradt. Nagy és zegzugos, eltart egy ideig, mire sikerül eligazodni benne. A száraz szaunában förtelmesen tájszóló öregurak hatvanas évekbeli élményeiket idézik; hogy milyen jó is volt a jugoszláv Adrián vitorlázni.

A szaunák táján itt a meztelenség már nem pusztán ajánlott, hanem kötelező: rám is szólnak, hogy miért viselek fürdőnadrágot… Pedig ha úszik is az ember a szaunázások közti szünetben, akkor mégiscsak egyszerűbb nem állandóan átvedleni. De arra is figyelmeztetnek, hogy legközelebb nagyobb törölközőt hozzak. Úgy tűnik, az igazodás kényszere itt valamivel nagyobb, mint felénk. Egy teremőr az új – összességében elég gyenge anyagot mutató – Kunstmuseumban pedig megmondja és mutatja is, hogyan hordjam a zakómat. Ez első hallásra annyira abszurd, hogy nevetnem kellett rajta; ilyesmivel utoljára a Magyar Néphadseregben traktáltak.  (A zakót aztán a vállamra vetem, bár nem úgy, ahogy mutatta. Otthon valószínűleg melegebb éghajlatra küldtem volna.)

Alida eget nez Kovács Alida fotója

Solitude

Terveztem, de végül nem mentem ki a Schloss Solitude magányát megtapasztalni. Részint mert padlásszobámban is volt belőle elég, részint mert nem fért bele az időbe. A napok rendjébe. A tétlen és a tevékeny tűnődés, a megfigyelő részvét és a magammal hozott megmunkálnivaló, a séták, szieszták és fürdők sávjai közé.

Ám a kontingencia kegyelme úgy hozta, hogy ott láttam A nagy csendesség[6] című filmet. A dokumentumfilm az Alpokban élő karthauzi kolostorlakókról szól, akik valójában nem alkotnak szerzetesközösséget, hanem egymás mellett élő, a beszédről lemondó remeték. Szemlélődnek, nem dolgoznak. (E tekintetben a film megtévesztően sok munkafolyamatot mutat.) Létfentartásukat adományok, valamint a karthauzi gyógylikőr receptúrájának jogdíja biztosítja.

A képek szépsége mellett a bemutatott életmód extrémitása tűnt föl. Nem a szerzetesélet általában, mert azt bencés válfajában elég jól ismerem. A karthauzi életmód arányai tűnnek elméretezettnek. A kontemplativitás nincs kiegyensúlyozva az aktivitással, az ora a laboraval. Velük ellentétben a bencéseknek van arány- és formaérzékük. Ez a legkirívóbban az ételosztás és az étkezés során mutatkozik meg, ami pont olyan, mint egy börtönben: a magánzárkák lakói kapják és eszik így az ételt.  És nem sok köze van Krisztus példájának követéséhez, aki – s ez hangsúlyos az evangéliumokban – a vámosokkal és bűnösökkel is együtt étkezett.

Tavaly a sivatagi szerzetesek hétköznapi életéről szóló könyv[7] olvasása közben jöttem rá egy alapvető tényre, amiről egyetlen szakkönyv sem szól (az olvasott sem); arra ti., hogy régen nagyon nehéz volt egyedül lenni. A városok világában sem kevésbé, mint a falvakban. Ezt ma talán a leginkább Ázsiában lehet megtapasztalni; magam legalábbis ott kaptam ízelítőt belőle. A szerzetesek esetében persze nem pusztán az egyedüllét a cél, sokkal inkább egy másfajta egyensúlyállapot elérése, ami a monasztikus hagyományban hangsúlyos: a (kül)világtól való távolságteremtés egyszersmind Isten közelségének keresése is.

Az együtt- és egyedüllét arányainak történeti és kulturális problematikájában megvilágító erejű az a történet, amit a budapesti Goethe Intézet vezetőnőjétől hallottam: Egy kínai vendégdiák érkezett barátaikhoz, akik szállást is adtak neki. Néhány nap után, az egyik éjszaka arra figyeltek föl, hogy valaki van a hálószobájukban. A kínai diák volt, a padlón próbált alvóhelyet keresni magának. Miután kérdőre vonták, elmondta, hogy addig még soha életében nem volt egyedül. Olyannyira megszokott volt számára az állandó együttlét, hogy konvenciókat és gátlásokat áttörve minden áron emberi közelségbe akart kerülni.

Alida erdei kifekves Kovács Alida fotója

Unalomszinkron

A szerzetesek példája ebben az összefüggésben azért is érdekes, mert gyakorolják a meditációt, amiről Tom Hodkinson, lustasági szakíró megjegyzi, hogy „a semmittevés legtisztább formája”.[8] Ám ez a régi gyakorlat, mely az antik filozófiának is részét képezte, nemcsak az újabb életművészetben nyer igazolást, hanem egy éltudomány, az agykutatás révén is: Detlef B. Linke Az agy c. könyvében arról ír, hogy az egyes agyféltekékben, illetve különböző agyterületeken más-más idők érvényesek, mivel az agynak nincs egységes „ritmusszekciója”. Ezért aztán a tevékenykedés felfüggesztése – egészen a szélső esetéig, az unalomig menően – lehetőséget ad agyunknak arra, hogy különböző idői összehangolódjanak, szinkronizálódjanak. Linke szerint „különösen az időre reflektálás járhat nyereséggel a megélt időre nézve. Ebben az értelemben az agykutatás a filozofikus életmódot mint olyat tüntetné ki, mely különösen az idő mélységi dimenziójának megtapasztalását teszi lehetővé.” Majd még azt is hozzáteszi, hogy „ekkor a ritkán pozitívnak tekintett unalom tapasztalatát is ide lehetne számítani”. Így aztán „az unalom kibírása lehetőséget teremtene arra, hogy az agy ’kritikus tömege’ folytán szétesett funkciókat megint össze lehessen hozni a világ megtapasztalására.”[9]

A semmittevés, a tevékenység felfüggesztése, megszakítása – mindenféle meditatív módja kivált – lehetővé teszi a tudatban kavargó tárgyak „ülepedését”. Azt, hogy arányosan mutatkozhassanak, s aztán megfelelő helyükre is kerülhessenek – a napok, az élet, a világ kontextusában. Különben is, Kant szerint „gondolkodni annyi, mint önmagunkkal beszélni”[10]

Amihez persze némi csend is kell. (Ez az archaikus korok emberének inkább megadatott. Már csak azért is, mert jóval kevesebben voltak. És az elsődleges természet erősebben vette körül őket – nomádként csakúgy, mint később, földművelés során.)

Ahogy az agyban az „üres” idő, az unalom a különféle agyi területeken eltérő időinek szinkronizálására szolgál, úgy lehet a semmittevés is alkalom az összerendeződésre és áthangolódásra. Ezért lehet a tétlenség tavában nagy halakat fogni. Mint ahogy el is lehet veszni benne, hisz a semmittevés parttalanná válhat. Szem elől veszíthető a túlpart, az, ahová mindig át kell érni: ahol a tettek mezeje húzódik.

Procrastination

Mindemellett vannak más antropológia adottságok is: A test megmozgatásának, működtetésének öröme és kényszere. A fáradozás, ami eredményre vezet – és jó. Jóleső fáradtsággal tölt el. Érzékileg is átérezhetővé teszi a ténykedés értelmét. És a munka (ún. fizikai válfajai kiváltképpen) felfüggeszti az időt. De legalábbis az érzetét. A figyelem a tettek sorára, a tevékenységekre fókuszálódik, és feloldódik bennük. Amikor a munka jó, nem számlálódnak a percek, az órák, de ha a munka rossz, nyűgként nehezedő, merő vonszolódás és szenvedés. És ez nem is a nehézségén múlik. Tizenöt évesen egy nyáron az erdőben dolgoztam. Tarvágás után kellett megtisztítani a terepet az új facsemeték számára, ami nem kis erőfeszítéssel járt a tűző napon; nemcsak nekem, hanem a velem együtt dolgozó felnőtteknek is. Mégis megfáradva, a nap végeztén mondhatatlanul jó volt hazafelé baktatni a nyári alkonyatokban. Amivel nem akarnám azt a látszatot kelteni, hogy a munka hőse volnék. Ellenkezőleg; a kérdés az: Hogyan is fér össze mégis eredendő restségem a többnyire szorgos ténykedéssel? Bódy Gábor Amerikai anziksz című filmjének egyik kocsmai jelenetében arról vitáznak, hogy a vakmerő főhős vajon milyen indíttatásból kockáztatja életét a különböző ütközetekben. Az egyik vitázó ama véleményének ad hangot, hogy csak a gyávaságának akar így fölibe kerekedni. Magam valahogy így vagyok tevékeny. S aligha tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy ezzel elég sokan állunk így. Van egy jó adag hajlamunk a restségre. És törekszünk a tétlenkedés heves igyekezettel való elhárítására; a szorgos, munkás tevékenykedésre.

Hajlok arra, hogy a restségre való hajlamot antropológiai adottságnak tekintsem. A kritikus pont persze a magamfajta fejmunkások számára nem a vég, hanem a kezdet. Pontosabban az elkezdés, illetve a halogatása. Amiben sokan szenvednek, és ma már egyfajta neurózisnak tekintik: Procrastination, halasztókórság. És itt megint csak felmerül a kultúrantropológiai szempont: Milyen szerepe van mindebben egy adott kultúrának? Egyrészt eredendő célképzeteit, várakozásait, normáit, evolutív irányulását tekintve – lásd: Ikarus –, másrészt konkrétabban, a munka-kultúráját illetően. Nem könnyű ott belekezdeni bármibe, túljutni a kezdet nehézségein, ahol nincsenek távlatok, minimális közmegegyezések a jövő alakítására nézve, viszont a történetileg felhalmozott és áthagyományozott kudarcokból korlátlan készletek vannak. És újrahasznosított, mediálisan felturbózott – politikailag manipulált panaszkórusok kíséretében felvezetett – ilyes hangoltságú termékekből túláradó a felhozatal.

Kétségtelen ugyanakkor az is, hogy a kelet-európai mindennapok más súllyal nehezedtek, és nehezednek is még, mint a nyugatabbra múló napok. (Küzdelmesebbek, élesebb peremek szegélyezik, körülményesebb a keresztülhaladás…) Nyugati felebarátaink többnyire olajozottabb pályákon mozognak, a kedvezőbb feltételek és formásabb felületek között. (Mindazonáltal ott is elmondható, hogy „élni önmagában is nehéz munka, amit nem mindig akarsz elvégezni” – Andy Warhol szíves közlése[11] ) Keleten viszont ennek köszönhető a mindennapoktól való végletes menekvés. Mennél keletebbre, annál inkább. (Lásd a nyomorúság és pompában parádézás eseteit az orosz világban, egykor, akárcsak ma.)

Vasúton

A vonat szinte hangtalan, és a magyarországiakhoz képest sokkal gyorsabb. De a vonatablakokban változatlanul a tájkép és a csendélet dominál. Bár néha felbukkan némi expresszionista indusztriál, Frankfurt-Flughafennál a konstruktivista korstíl a lá Calatrava.

A vonaton alig alszanak, ellenben heves ténykedések zajlanak. Idős férfi angol szöveget szótároz. Előttem egy kétszemélyes iroda, főnök telefonál, titkárnő laptopján munkálkodik. Majd mindenki olvas, vagy úgy csinál, s közben néha belenéz a semmibe vagy másokat mustrál.

Úti olvasmányom Abtprimas Notker Wolf könyve, amit a pályaudvari boltban fedeztem fel és vettem meg[12]. Egykori Rolling Stones rajongó, aki környező dolgok velejét érinti, noch dazu: kétszeres távlatból. Kínai tapasztalatait használja kontrasztanyagnak a mai német ernyedtség tényének és eredetének elemzéséhez. Mindezt a bencés rend apátjaként, Rómából.

A hosszú utat megszakítandó kerestem egy helyet, ahol pár órára partra szállhatok: Göttingát választottam. Egyes korszakokban fél Európa (a keleti fele bizton) ide igyekezett. De a múlt században is volt miért idejönni. Nekem egy délutáni megálló. Jókora óváros, régi polgárházak évszázadok óta érintetlen tömege. Szinte minden homlokzaton egy emléktábla, ki és meddig lakta; Benjamin Franklin, aztán az Osszián-költő, meg mások, helyi és össznémet nagyságok. Egy plakáton Mozartot így hirdetik: jót tesz a gyomornak.

Itt található az országban a legnagyobb etnográfiai gyűjtemény, ami Georg Forsternek köszönhető, aki James Cook társaságában tárta föl az addig még nem ismert világot. Odaérve kiderül, hogy csak vasárnap látogatható; bejelentkezés után – versteht sich! Sebaj. Végtére is én vagyok az utazó! A saját felfedezőutamon megyek. Amibe persze mások felfedezései is bőven beleférnek. A színház melletti parkcaféban ütök tábort. Egy szakállas férfi kocsiban gyerekét tolja, és közben olvas. Egyetemi város. A kávé mellett kinyitom kompjúterem.

A szomszéd asztalnál olvasott újság címlapján győzelmi jelentés: 4 millió alatt a munkanélküliek száma.[13]

„Munka hadának a lépte”

Történeti és etnográfiai tények tömkelege mutat arra, hogy eleink az évszázezreket nem elsősorban munkával töltötték. A Genezis szerzője tömören úgy összegzi ezt a problémát, hogy a munka: büntetés. Ami a Paradicsomból való kiűzetés óta osztályrészünk. Ami másfelől azt jelenti, hogy idekünn munka nélkül nem édes a pihenés. Ha pedig a munka büntetés, a munkátlanság bűntudattal jár. Tétlenség esetén pedig előáll az idő kitöltésének terhe. Kevert formáit régi kelet-európai munkahelyeken, és kiváltképpen a sorkatonaságnál lehetett kimerítően tanulmányozni. (Külön szó jelölte a látszatmunkát, a tevékenykedésnek álcázott semmittevést – sunnyogás –, amiről azért érdemes itt megemlékezni, mert a katonaság hivatásossá válásával vélhetően eltűnik a beszélt nyelvből.) Magyar vonatkozásban történetileg három fázist vélek érzékelni:

A legrégebbi, mondhatni archaikus réteg a magyar keletiesség (vagy szebben szólva: déliesség) – ennek minden konvencionális velejárójával. (Amiben persze előtörténetének évezredei során minden kultúra részesült, csak mennél keletebbre megyünk, annál inkább és annál hosszabban.) Ez a 19. század magyar irodalmában, Pató Pál alakjában jelenik meg a legtisztábban, akinek jelmondata: Ej, ráérünk arra még! Kívülnézetből ezt Nietzsche  Szellem és unalom című töredéke villantja föl, ahol is ez áll: „A mondás, mi szerint „A magyar túl lusta ahhoz, hogy unatkozzék” meggondolandó. Csak a legkifinomultabb és legtevékenyebb állatok képesek az unalomra.[14]

A második fázis a komeinizmus[15] korszaka. A hivatalos munkás-mitológia rendszerének négy évtizede alatt a munka elkerülésének, a látszatmunkának és az alig- vagy sehogy se végzett munkának egészen egyedülálló kultúrája alakult ki. Erről könyvtárakat írtak tele szép- és kevésbé szép irodalommal.

A harmadik a jelen, aminek kezdetei persze az előzőből erednek. A restség kérdésének tanulmányozása közben vált nyilvánvalóvá számomra, hogy – H. M. Enzensberger kifejezésével élve – a „magyar zűrzavar[16] nem kis részben mitől is fokozódott az ezredfordulón – egészen a közelmúltbeli zavargásokig. Ez nem az újkapitalizmussal kezdődött, hanem a kései komeinizmusban. Ahol is, úgy 1981-től kezdődően a munkavégzők lehetőséget kaptak, nemcsak arra, hogy az addig is megengedett, ún. mellékállásokban dolgozzanak, hanem arra is, hogy saját munkahelyükön, a 8 órás munkaidejükön túl, magánvállalkozásokba tömörülve (GMK) még további órák során zsákmányolják ki magukat.

A fordulat után mindez még kapott egy kapitális (kapitalista) gellert. Az eredmény: egy neurotizált ország; nyugalomra, higgadtságra, józan gondolkodásra; egyáltalán az elemi hétköznapi érintkezés normálformáinak betartására jórészt képtelen népességgel. A pontos diagnózishoz megint Nietzsche szolgál adalékkal: „Nyugalom hiányában civilizációnk egy új barbárságba fut bele.”[17]

A tengerhez

Hamburgban Thomas lát vendégül, régi barát, a kilencvenes években a budapesti német hetilapnál, a Pester Lloydnál volt újságíró. Két hónap óta munkanélküli, ezért aztán nagyon érdekli a dolog, amivel foglalkozom. A munkanélkülivé válás is „utazás”, távlatváltás. Ugyanazok a dolgok más színben tűnnek föl. Kontrasztba kerülnek. Kérdésessé válnak. Így aztán sokat beszélgetünk.

Kubai felesége, Judith, hallván, hogy a lustaság a tárgy, rögtön megjegyzi, hogy azt inkább szülőföldjén kellene tanulmányoznom…

Thomas autóval visz keresztül-kasul a kikötőkön, szigeteken, csatornákon, mellék- és holtágakon. Mindenütt új épületek, építkezések. Házak, irodaházak. Hamburg boomt; Közép- és Kelet- Európa egyik legfőbb tengeri kapuja szélesedik. Kamionok tömkelege az utakon, konténerek hekatombái a földön, a hajókon. Szinte minden mozgatva, és majd’ mindenki mozgásban van. Közben szóba kerül az újságírás, a PC sajtó, amelyben nemcsak a tárgyalásmód „korrekt”, hanem ez a témák megválasztását, s még inkább bizonyos kérdések kerülését, tabuvá tevését is jelenti.

Mivel nagyjából egyidősek vagyunk, elég sok közös referenciánk van, ám mintázataink egyezései mellett feltűnik egy alapvető eltérés. Ami kulturálisan számottevő, népszerű, sikeres, méjnsztrím, az számára egyértelműen értékes, méltánylandó. Nálam ez a jellemző elsősorban kérdéses; nem valamiféle elitista fensőbbségesség folytán, hanem mert „szocialista” szocializációban volt részem. Azaz minden, ami szélesen nyilvános, az hivatalos, azaz gyanúsan jóváhagyott is volt. Ami pedig a komeinizmusban legitim volt, az többnyire mindig kétséges is. Minél populárisabb, annál inkább a megvezetettség, a köztompaság és – butaság jegyeit viseli.

A tengerhez megyünk. „Egy séta a tengerparton sok mindent megold.” – ezt egyszer Hajdú Istvántól hallottam, aki ugyan a tengerparti kultúrák képzőművészetének tágasságával kapcsolatban észrevételezte ezt, de általános érvényű. A tenger nem pusztán egy nagy, többnyire hullámbarázdálta sík, hanem a végtelen közvetlenül felfogható, megtapasztalható formája. „Minden lélek ismeri a végtelent – így Leibniz –, ismer mindent, de csak homályosan, mint amikor a tenger partján sétálok, és hallom a tenger moraját…[18] A tenger az arányok, a világ viszonylatainak észlelésére képesít. Az ebből adódó tapasztalatot Erdély Miklós összegezte egyik aforisztikus írásában: ”Ha kétfelé mereszted szemed: az egyre kisebbre és a beláthatatlan nagyra, akkor belátod, hogy ugyanazt látod, és eltűnik napi bánatod. (Mondolat)

Mire kijutunk a városból, beborul. A szürkeség jól harmonizál az Északi tenger partvidékével: Merő egyhangúság. Lapos, egynemű táj, néha gátak határolják a látómezőt. Az egyikre felmegyünk. A partra merőleges töltések között vékony víz. Mindkét irányban készülő koogok. Tengerszárítás, területszerzés. Amíg majd az egészet el nem mossa egy kisebb cunami, vagy a sarki jégből leolvadó víz.

Tanyák, apró falvak. Aztán végre egy strand; rajta strandkosarak. Lehet bennük heverni, nézni, mintegy fészekből kifelé, szemlélni a tengert, a tenger távlatát. „Aki a ’tenger vonzását’ kutatja magában vagy azoknál, akiket megragadott, mindig a horizontok távolára, mint a tenger képének legmélyebb hatására fog rátalálni. – írja Friedrich Ratzel, pozitivista természettudós 1902-ben,  miután megállapította, hogy „a tenger töretlen felszíne a legkiterjedtebb sík a természetben. Bár egy nagy síkföld is ugyanolyan tágas, körkörös kilátást nyújt, mint a tenger, ám sosem jár azzal a mélyreható benyomással, mivel a tájék híján van az anyag és a szín egységének, és a tökéletes sík a szárazföldön különben is ritka. Az egyhangú sztyeppéken és sivatagokban ritkán támad az embernek olyan benyomása, mint Darwinnak – aki a Föld körülhajózása során – a Magellán-szoros vég nélküli öblei láttán úgy fogalmazott: mintha e világ határain túlra vezetnének.” [19]

Kikötőben

Péntek – napnyugta Hamburgban. A hét hektikája lecseng. Az irodanegyedben is fellazulnak a bemerevedett arcok. A Külső-Auster körüli mezőkön egyenként, párokban és csoportokban ülnek, heverésznek; nyugalom és béke honol. Úgyszólván a sábbát bejövetele. Csak mintha a folyamatban megakadna valami, így aztán nincs folytatás.

Nincsenek horgászok. Itt a népek nem horgásznak. Másként múlatják az időt. Pedig a horgászat vegytiszta, de mégis teljesen legitim tétlenség. Hétköznapi hasznossággal, halászati eszközökkel és technikákkal fedett, gondosan álcázott szemlélődés: víz és ég, hullámzás, nyugalom.

A horgászathoz képest minden más, a munka világába integrált tétlenség, tulajdonképpen még az éjjeliőrség is sokkal inkább „társadalmilag hasznos tevékenység”. Ez utóbbi régi marxista meghatározás, minek érvénytelensége nemcsak földrésznyi kísérleti telepének kudarca folytán nyilvánvaló. Számos munkáról, foglalkozásról, egész iparágakról derült már ki: nemhogy társadalmilag hasznos volna, hanem kifejezetten kártékony.

Persze ma nemhogy a horgászat, de még „a lustálkodás és az ’édes semmittevés’ sem számít modern szabadidős tevékenységnek”, írja Roberta Sassatelli szociológus.[20] És a könyvben, amit Thomas ad, Richard Wagnertől ezt olvasom: „Az unatkozó ember eseményekbe helyezi reményét a belső ürességet övező nagy unalommal szemben.”[21]

Mi is történne, ha nem volnának munkás hétköznapok? Hová fajulnának a folyamatok az igába fogott testek és irányba igazított fejek nélkül? Valóra válnának a fantasztikus regényirodalom tétlen idilljei? Már így is hihetetlen felhabzásait látni a fényűzésnek.

Aztán egy Elba-parti strandon lelassulunk: a nyugvópont egy café a homokfövenyen. Körben idős párok és páratlanok, fiatal magányosak, többé-vagy kevésbé láthatóan lepattant munkanélküliek. Anyák kisgyerekeikkel. Nézik, akárcsak mi, a víz vonulását. A hajók jöttét, mentét. Innen, a partról jó látni, nézni azt, amiben az ember amúgy mindig benne van. A dolgok folyásában, a folyamatokban. Kívülről, a fluid mozgalmasságtól kellően távol. Nézni. Ülni, heverni, lenni.

Aztán felüti fejét egy gitarista, aki az erősítőjét is elhozta, és pengetni kezd. A giccs akusztikájában lelepleződik az idill. Megyünk. Akkor már inkább a folyam.

2007.

muessiggang1

Megjelent LETTRE INTERNATIONALE 67.

COPYRIGHT Tillmann, J. A.

* A projekt a BIPOLAR német-magyar együttműködések srán valósult meg http://www.projekt-bipolar.net/index.php_option=com_bipolar&task=projekte_show&id=13&Itemid=2&lang=hu.html

A MINDENNAPOK ARCHITEKTÚRÁJÁBAN: MEGSZOKÁS, TÉTLENSÉG, MÚZSAI IDŐ keretében készült írások egy része a LETTRE INTERNATIONALE 67. számában megjelent, itt elérhető: http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre67/00tart.htm

Hannes Böhringer: Lustaság, szokás, hétköznap (Tillmann J. A. fordítása)
Robert Louis Stevenson: A henyélők védelmében (Elekes Dóra fordítása)
Hannes Böhringer: Melegvíz (Tillmann J. A. fordítása)
Thomas Kapielski: Főtlen pörkölt (Rácz Christine fordítása)
Viola Vahrson: Ráérni menet közben (Tillmann J. A. fordítása)
Justin Hoffmann: A lustaság mint betegség (Török Dalma fordítása)
Tillmann J. A.: Ikarus + germanwings. Tanulmányúton Németországban
Tom Hodgkinson: Megjegyzéseim a lustaságról (Bart Dániel fordítása)
Eberhardt Straub: Tétlenség (Sarankó Márta fordítása)
Hans Böhringer: Agyő mélabú! (Tillmann J. A. fordítása)
***

[1] Bár az is lehet, hogy a névadó jövőlátó volt: előre látta a tervezéses hiánygazdaság tébolyát, amikor is megfelelő anyag hiányában történetesen viasszal ragasztgatják össze a szárnytollakat. És nem képesek megtervezni a szárnyaláshoz megfelelő méreteket sem! (Az embernek kb. 33 méteres szárnyra volna szüksége a repüléshez. Vö.: Galántai Zoltán: A csapkodószárnyas repülőgépek története. Bp., 1997.)

[2] W.A., az aktuális nemzeti főgiccsőr; előbb Erdélyben grófocska volt, majd Amerikában a hungarista hírügynökség oszlopa lett. Könyveiben az áporodott ábrándvilág a lehasznált 19. századi elbeszélésmóddal szervesül.

[3] I.A.Banks, Holtpont, Budapest, 2007. Bevált szerző, úton-útfélen jól olvastatja magát; megfelelően adagolva végig kitart. A visszaúton, tíz perccel landolás előtt érek a végére.

[4] H. Scheuermann dán orthopédus, a morbus scheuermann diagnosztája.

[5] Alexandr Beljajev: A levegőkereskedő, Budapest, 1970.

[7] Lucien Regnault: Így éltek a 4. századi egyiptomi szerzetesek, Budapest, 2004.

[8] Tom Hodkinson: How to be Idle, London, 2005.

[9] Detlef B. Linke: Gehirn, München, 1999. 82; 84.o; magyarul http://www.c3.hu/~tillmann/forditasok/forditasok.html

[10]Denken ist reden mit sich selbst.”

[11] Andy Warhol filozófiája, Budapest, 2005. 110.o.

[12] Abtprimas Notker Wolf: Worauf warten wir? Ketzerische Gedanken zu Deutschland, München, 2007.

[13] Tagesspiegel 07.05.02.

[14] Emberi, túlontúl emberi, 56

[15] komeinizmus – nem elírás, hanem a modernitás során fellépő totalitárius modernista vallási rendszerek (kommunizmus, komeinizmus, etc) azonosságait kifejező ironikus fogalom.

[16] H. M. Enzensberger: Ó, Európa! Megfigyelések hét országban, Budapest, 1992.

[17] F.Nietzsche: Menschliches, allzumenschliches I, KSA 2/232.

[18] G. W. Leibniz, Vernunftprinzipien der Natur und Gnade, Hamburg 1982, S. 18/19.

[19] Friedrich Ratzel: Das Wasser in der Landschaft. Globus. Illustrierte Zeitschrift für Länder- und Völkerkunde 81. Band, 1902.

[20] Roberta Sassatelli: A szabadidő és a fogyasztás helyei. Pannonhalmi Szemle, 2007/II.

[21] Richard Wagner: Der Deutsche Horizont. Vom Schicksal eines guten Landes, Aufbau, 2006.

A nomád alternatíva. Bruce Chatwinről

Chatwin Bruce Chatwin fotója

„Úgy tűnik – írja Bruce Chatwin – , hogy két kategóriára lehet osztani azon embereket, akik könyvek írásának terhét veszik magukra: egyesek elássák magukat, mások úton vannak.” Chatwin utazó volt. Utazásaira nem a puszta mehetnék, az unalom vagy más másodlagos motívumok vitték, hanem a megismerés elemi erejű éhsége. Érdeklődése személyesen megszenvedett, egzisztenciálisan átjárt érdeklődés volt. Világutazó volt; a Föld távoleső tájait éppoly szenvedélyesen járta, mint amilyen szomjúsággal vetette bele magát az éppen bejárt kultúrák világába. A Tűzföldtől Csehszlovákián át Ausztráliáig, és tovább. Felderítőútjain szerzett tapasztalataiból könyvek születtek: távolról sem szokásos útirajzok. Chatwin ugyanis egyszerre több területen is előrehaladt: ahogy beleért egy terület geográfiai terébe, úgy mélyedt bele, tanulmányok során keresztül, a hely képletes tereibe: a múltjába, mítoszaiba, világérzékelésébe. Érdeklődése azonban nem merült ki a teoretikus, etnografikus vagy geográfiai metszetekben. Az élet eleven szövedékébe kerülve végezte megfigyeléseit.

Utolsó nagy könyve, a Songlines is egy világ feltárásának története: Ausztrália mutatkozik meg benne, találkozások és személyes szövedékek tömkelegén keresztül. Szerkezete többszintű: alapszála az utazó-elbeszélő találkozásainak története, ami szinte észrevétlenül szövődik bele az őslakosság mitikus világának ma is élő álomösvényeibe. Utazása során ugyanis Chatwin egy olyan újdonsült ausztrálra akad, aki – maga is idegen lévén – fogékony a bennszülöttek eltérő kultúrái iránt, és az a foglalkozása, hogy közvetítsen köztük és a kormányzat között: új útvonalak nyitásáról van szó, melyek keresztezik az őslakosság hagyományos vándorlási vonalait és tájékozódási rendszerét. Ezek az álomösvények, énekvonalak (Songlines) ugyanis évszázados énekes hagyományon alapszanak: a táj pontjaihoz kötődő történetek eléneklése alkotja a mentális térképet, melynek segítségével egy bennszülött akár több ezer kilométeres, ismeretlen területen át vezető utat is megtehet! Chatwin és útitársa ezek nyomvonalainak felderítésén fáradozik. Útjuk során a fehér ember civilizációjának hatására foszladozó életfeltételeik éppúgy feltárulnak, mint múltjuk megannyi mitikus metszete. A könyv azonban nem merül ki ebben. A történet főága mellett időről időre feltűnik egy-egy életpálya, a mérhetetlen távolságok között élő emberek elválasztottsága, akárcsak kötelékeik szerteágazó, színes rendszere.

Chatwin mesterien megformált miliőkből, erős képekből, és eleven belső beszédből építi fel szövegeit. Alapjában az egész érdekli; az elemi tények éppúgy, mint a történetek és teóriák. Könyve valójában nem ér véget: egy kutatási terv vázlatára kifutva szakad meg: klasszikus történetírók és filozófusok gondolatai, antropológiai munkákból vett idézetek sorjáznak egymás után. A könyv nem éppen szokványos vége is jelzi, hogy szerzője nem a konvencionális könyvírói sémákat követte. (Lezáratlan és töredékes volta ellenére mégis az a benyomása támad az olvasónak, hogy kerekebb egészet már rég olvasott.)

Chatwin úti könyvei kutatási naplók is, melyekben az úton járó ember antropológiai adottságait, az utazó létmódját vizsgálja. Nem egy írása az irodalmi megközelítéseken túlmutató kísérlet az életút különböző módozatainak teoretikus megragadására. A 70-es években a nomád alternatíva feldolgozása foglalkoztatta.[1] Nagyszabású tervet vázolt föl a letelepedett és a vándorló ember viszonyának alakulásáról – az archaikus vadászok világától a vándorló pásztornépeken át a városi civilizációkig.

A legmegállapodottabb európai kultúrák egyikében, Angliában élve, egész életműve a megállapodottsággal szembeni küzdelemként bontakozik ki. A nomád világról szóló írása elején Pascalt idézi, aki a helyhez kötődés és higgadtság szélső álláspontját fogalmazza meg a Gondolatokban, amikor azt írja: „ráeszméltem, hogy minden bajuknak egy a forrása: nem tudnak nyugton megülni a szobájukban; nem képesek örömöt lelni az otthon ülésben”.

Az otthon nyugalmával, a civilizáció biztonságával és állandóságával szemben Chatwin a mozgalmasság állandóságát választja: a helyek és emberek változását, a megszokás megtörését, a különbözés önreflexióra késztető helyzeteit, az éles léttapasztalatokat. Ezért is vallja R.L Stevensonnal: „Arról van szó, hogy mozgásban legyünk, hogy lényünk szükségszerűségeit és gátjait közvetlenebbül érezzük, a civilizáció kényelmesre párnázott ágyát elhagyjuk és rájöjjünk, hogy lábunk alatt a talaj gránitból áll és éles kavicsok borítják.”

  

Szövevényes ösvényeken

Sosem láttam Chatwinnél fényképezőgépet – írja barátja, Roberto Calasso, a Chatwin képeit tartalmazó album bevezetőjében.[2] Bizonyára ezért is került az általa válogatott képanyag alcímébe a „fotográfus” megjelölés. Mert Chatwin nem fényíróként, hanem elsősorban íróként vált ismertté: Ennek ellenére, nehezen felülmúlható gazdagságuknál fogva, fotóalbuma legjobb könyveivel vetekszenek. Noha Chatwin régészeti tanulmányokat folytatott, működött kiállításrendezőként, volt a Sotheby’s szakértője, kutatta a nomád alternatíva antropológiáját, elsősorban mégiscsak utazó volt. Méghozzá olyan formátumú, hogy a század második felében alig akad hozzá fogható. Nem pusztán azért, mert viszonylag rövid élete (1940 – 1989) alatt a Föld szinte valamennyi országát bejárta, hanem azért, ahogyan utazásai során a világot járta, színtereit szemlélte, és észleleteiről számot adott.

Chatwin már kisgyerekkeként is a vándoréletre kapott felkészítést: „Emlékszem első öt évem fantasztikus otthontalanságára. Apám a haditengerészetnél szolgált, a tengeren. Anyám és én keresztül-kasul utaztuk vonattal a háborútól sújtott Angliát és rokonokat, barátokat látogattunk. Otthonunk, amennyiben egyáltalán annak nevezhető, egy erős fekete bőrönd volt.”

Ám nemcsak gyerekkora, de családjának múltba vesző története is a vándorlétre predesztinálta: egy rokona etimológiája szerint nevük az angolszász chette-wynde, kanyargós ösvények kifejezésből ered. Világjáró vonzalmainak értelmezésében azonban ennél még messzebb, az emberi előtörténetig ment vissza. A vándor létállapotról, pontosabban annak máig létező maradványáról, a nomád alternatíváról Calasso szerint mindig úgy beszélt, ahogyan a középkori teológusok a Szentháromságról. E tekintetben, a teoretikusan is jól tájékozódó utazóra a hetvenes évek évek francia filozófiája hatott: Gilles Deleuze gondolkodásában a nomád felstilizált alakja az egyre komplexebb szociális szövedékbe integrálódott emberi létmód alternatívájaként jelent meg. Maurice Blanchot pedig a „nomád igazságot” az emberi egzisztencia adottságának tekinti: „minden időben készen kell állnunk, hogy útra keljünk, mert eltávolodni (elmenni) olyan követelmény, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat, ha meg akarjuk őrizni az igazsághoz való viszonyulás képességét. A kiszakadás követelménye a nomád igazság igenlése.”

Chatwin – a tudományos kutatástól, az útinaplón át a regényig terjedő – tudósításaiban a világpolgári tágasság perspektíváját a tárgyához közel hajló kutató érdeklődésével egyesítette. A Szövevényes ösvényekből az derül ki, hogy ez a látásmód nem korlátozódik írásaira, hanem képeire is jellemző. Nem az „egzotikus” témák katalógusának bővített kiadását készítette, jóllehet a leggyakrabban ritkán látott vidékek, lények és formák tűnnek fel a fotókon: hol patagóniai angol parasztok portréival és Angliát idéző környezetükkel találkozni, hol pedig olyan nyugat-afrikai házfalakkal, melyek színeit, faktúráját az absztrakt expresszionisták is megirigyelték volna. De látható köztük, fekete-fehérben, egy világvégi vasútállomás, színesben pedig egy óriáskerék Pakisztán valamelyik városában, a díszítés lokális kolorjával, melynél fogva mintha máris a 7. paradicsomba emelné utasait.

Vannak persze igazi egzotikumok (azaz más zoológiájú égövek élőlényeiről készült képek) is, dél-amerikai kutyák, egy hihetetlen tekintetű jak a Himalájában. Aztán egy denevérbarlang Jáván, a falán kapaszkodó állatok tömkelegével, alattuk pedig a különös, vastag guanóval borított oltárok. És persze tájak, emberek és művek: a mostanában utazók által aligha látogatott afganisztáni hegyek és a köztük megbúvó minaretek. Hosszú lebernyegekbe burkolódzó tuaregek, fejedelmi tartással, amihez fogható már a különféle királyképzők, kings college-ek koronára esélyes növendékei sem képesek felmutatni. Továbbá olyan kuriózumok, mint a tervureni Musée Royal de l’Afrique Central klasszicista mintákat követő szerecsenszobrai.

Ám a képekre korántsem kizárólag az orientalizmus esztétikája jellemző; az elhagyott, romos orosz templomok éppannyira felkeltették Chatwin érdeklődését, mint a szovjet életvilág, nyugati szem számára már korábban is lenyűgöző díszletei: Chatwin a hatvanas években meglátta egy bolti cégér hervadt későmodern báját, melyben a festő bátorságából még futurista idézetekre is futotta, s mely ma akár korai posztmodernként is élvezhető. Egyáltalán: művészetben képzett emberként művelte is a képzőművészetet. Ha nem is „festett” a fotóapparátus fényével, olyan látószögeket, kivágatokat és fényviszonyokat talált, ahonnan tárgyai sosem látott arculatukat tárják fel. Ezek olykor puszta felületek: egy sztupa szokatlan gazdagon strukturált fala; egy perui kősivatag piros-pöttyös mintázata, vagy színes csadorok sora egy közel-keleti piacon.

Ezek az elkülönült, önmagukban is megálló képek ugyanakkor egy élet filmsávjának különböző szegleteit képezik. Az utazó életfilmjének egy-egy villanását, az életút vándorának vonulását. Chatwin tudta, hogy mihez képest van állandó elmozdulásban: „A vándorlás folyamata fizikai és szellemi jóérzéssel jár, míg a tartós helybenmaradás monotóniája, vagy a szabályos munka olyan mintázatokat sző az agyba, melyek csüggedtséget és a személyes elégtelenség érzetét keltik. Mindannak java, amit az etológusok ’agressziónak’ neveznek, nem más, mint dühödt válasz a frusztráló beszűkültségre. Az ember igaz hona nem a ház, hanem az út, és maga az élet egy utazás, amelyet lábon kell megtenni.

1998

COPYRIGHT TILLMANN J. A.

MEGJELENT: Élet és Irodalom 1998.09.04.


[1] In Bruce Chatwin: Anatomy of Restlessness, London, 1996.

Két világjárót követve

Fregattfra1700-tallet

Az elmúlt év során háromszor hajóztam körbe a Földet: először Darwinnal, aztán James Cookkal, utoljára pedig Goncsarovval utaztam. Bár mindhárman kitűnő útitársak voltak, a legtöbbet mégis Goncsarovnak köszönhetem. Hónapokon keresztül vele vitorláztam át az álom vizeire, követtem kalandozását Dél-Afrikán és a Fülöp-szigeteken át Koreáig, majd visszaútját Szibérián keresztül. Nem pusztán világrészeken át vezető vándorlásával, témáinak múltba tűnt egzotizmusával élesztette fel esténként éberségemet, hanem alkalmankénti tűnődéseivel az utazó léthelyzetéről. Goncsarov a világjáró embert elkerülhetetlenül érintő különös kettősségről ír, ami a nézőpont tartós elmozdulásából, állandó kibillenéséből adódik, és korántsem kizárólag az orosz irodalmár osztályrésze. „Az életem valahogy kettévált – állapítja meg, majd felteszi a kérdést: Hogyan kell élnem ezt a második életet, hogyan változtassam át az orosz irodalmár apátiáját a tengerjáró erélyévé, a városi ember elpuhultságát a matróz edzettségévé?

Az élet/világ ilyen kettéválásának megtapasztalásához persze nem feltétlenül kell világkörüli útra menni; olykor elég egy-egy elszakadás, a megszokott menetek önkéntelen vagy elszánt elhagyása. Elég megállni egy forgalmas utcán, és „minden érdek nélküli tetszéssel” hosszasan szemlélni forgatagát. Goncsarov trópusi tapasztalatai is az egyhelyben történő eltávolodás mellett szólnak, jóllehet a globális homogenizáció előtt fogalmazódtak meg: Örülök, hogy voltam Szingapúrban, de sajnálkozás nélkül hagytam el, és ha egyszer visszatérek ide, akkor sem szívesen és nem saját jószántamból. Az utazások elvesztették csodás jellegüket. A trópusokon minden egyszerű; az örökös zefír, az örökös hőség, az egek és a tenger örök nyugalmának és kékségének hazája. Minden egyforma.

A Pallasz fregattal tett esti utazások mellett az utóbbi hónap folyamán reggelente egy khübernetosszal is útra keltem. Nem cybernautával, hanem – a szó eredeti értelmében: –révkalauzzal mentem. Ezeken a vad vizekre vezető utakon – ellentétben a trópusokkal –  korántsem egyforma minden. Mi több: kiderül, hogy mennyire meghökkentően más. Pedig egy közismert tájék, a magyar mindenség mélyeiben várják ilyen meglepetések az utazót. Ehhez azonban Zeke Gyula Anderson-taktusok című útikalauzát kell követnie. Goncsarovhoz hasonlóan Zeke is világjáró. Noha bevallottan nem szeret utazni, mégis nap-mint-nap jeges tengereken és forró délkörökön megy keresztül. Olykor roppant erőfeszítéssel teszi túl magát a reggelek révületén. Azon a határterületen, ahol a test fáradtsága felfokozott fájlalóképességgel, különféleképpen kívánatos/nemkívánatos személyekkel, továbbá a külső fénnyel/félhomályal találkozik. Ahol az előidő törésvonala és a közelítő jövő között többdimenziós hasadék tátong. Ahol a tegnap távolsága éppoly félelmetes messzeségbe vész, mint amilyen nyomasztó az a közelség, amivel az aznap tényeinek érkezése vagy az életkilátások számszerűsége fenyeget. (Ezzel pontosan számot is vet: 2 209 032 000 másodperc, hetven éves átlaggal számolva…)

Ezeken a veszélyes vizeken megvannak a maga támpontjai, sajátos világítótornyai: a kocsmaöblök és a presszószigetek magaslatai. Az illumináció vakító fényében más megvilágításba kerülnek a lények, a dolgok és a körülmények.(„Vakok között ittam, három rum, s négy Dreher után nyertem vissza észlelőképességemet.”) Itt szokatlanul szélesre tudnak nyílni az érzékelés kapui, és a szemlélő előtt feltűnik „a világ színe, feketébe omló kékje. Örök nyugalma.” És maga előtt látja „az ellódult tér számtalan kávéházát, kocsmáját, mindenféle kies helyét”; látja „a lényeket, amint hozzá hasonlóan űlnek egy asztalnál és szürcsölnek valamilyen lét”.

Ezeken a társasutazásokon olykor vadtestű angyalok léte és látványa vigasztalja a megfáradt vándorokat. Kiemelkedő jelentőségük ellenére mégis mélyvilági helyekről ír; akkor is, ha történetesen nem a felszín alatt helyezkednek el. (Bár az igazi városi ivókba lépcsőkön lefelé vezetnek az utak…) A mélylét színtereiről szólnak beszámolói, ahol szárnyaszegett utazók szeszek szárnyain kísérlik meg a felemelkedést. („Öten isznak, püffedt szobrok merev arccal, magukban űlnek, külön asztalnál mindegyik, mintha a pokol várótermében.)

Nietzsche szerint „szinte rangsorba állítja az embereket az, hogy ki milyen mélyen tud szenvedni.” A mélyvilág útikalauzára ez a „rangsorolás” fokozottan érvényes, mivel nemcsak az elszenvedés, hanem az együttszenvedés képességével is rendelkezik. Könyvére mégsem valamiféle ressentiment, a sértettség és önsajnálat errefelé elterjedt siralmassága jellemző, mivel pátoszát teremtő erővé fordította át.

Zeke eredetileg időutazónak indult, történésznek készült, s olyan könyveket akart írni, melyek „tartalmazzák a zajoknak, neszeknek, a társas beszédnek és a szellőztetésnek az illatát”. Ez történészként természetesen nem sikerülhetett neki, a jelen feltárójaként, történetének szemtanújaként viszont annál inkább („ahogy mesélem őket, az idő roppant tartalma ismét az életé lesz”). Mindezt egyedülálló mélységélességgel, nagy felbontóképesség mellett műveli. Úttalan utakat járva olyan területeket tár fel, amelyekről se a múlt, se a jelen tudósai nem tudnak tudósítani. A tudomány elkerülhetetlen tárgyiasításánál fogva általánosra fogalmazza felismeréseit; teoretikus támasztékokkal tölti ki a ráismerés réseit, a tulajdon húsba és észleletekbe egyaránt behatoló benyomásokat. Zeke mindkét módszert ismeri, az előnyeiket és a hátrányaikat: a közvetlen tapasztalat nehezen felülmúlható hőfokát, a húsok ízét, a helyek tömény szellemét, csakúgy mint a távlatteremtés során előálló látvány fokozhatatlan intenzitását: „Szemlélődni szeretek. – írja –  Megállni és addig nézni egy házat, eseményt, madarat, inzultust, vagy a város egy ritka fényállapotát, amíg be nem telik vele a szemem, ameddig nézni engedi magát.”

1999

COPYRIGHT Tillmann J. A.

Megjelent: Élet és Irodalom 1999. 01. 22.